2009. december 26., szombat

[homilia] Átíró béke



Nagy Luca, Betlehem

Átíró béke


C-év, Karácsony 1. hét, dec.26. Szent István első vértanú (ApCsel 6,8-10; 7,54-59; Zs 30; Mt 10,17-22)


Apró életkép londoni ünneplésünkből. Karácsony éjszakáján a házban maradt diákok és vendégeik átjönnek énekelni. Először angol karácsonyi himnuszok a házigazdákkal, majd „hazulról" hozott karácsonyi énekek. Két ugandai nő énekel. Afrika színei és ritmusa dalukban. Egy idős nővér francia dala. Egy kenyai-etióp ápolónő éneke. Én a „Betlehem, betlehem, a te határidba" c. dalt éneklem. Joe, az ruandai házaspár gyereke kedvenc himnuszát énekli. Apjuk Ruandában dolgozik, most egy hétre meg tudta látogatni őket; anyjuk munkanélküli. A körnek nincs vége. Bulat Kazahsztánból a Koránból olvas fel. Az etióp ápoló érti, ha csak töredékesen is, a közép ázsiai arabot. Jéremie, egy brüsszeli zsidó családból a „Smá Izrael" imát hozza. Mauríciai barátja, az örökmosolygó Vij az ima angol fordítását olvassa fel. Így ülünk a betlehemi jászol körül; még szingapúriak, olaszok, skótok, angolok, írek, és magyarok. Bizalomban, karácsonytól megjelölten. Mélységes béke, és mélységes kihívás a karácsony. Az újszülött bölcsője mellett érezni, új esélyt kapunk (személy, népek, és történelem) az önismeretre.

Szent István vértanú ünnepében megtöretik ez a béke. A történelem realitásával szembesít, a kétszer kettő józanságával. Üldöztetés, hagyományok, vallási eszmék konfliktusában megölnek egy embert. „Amikor ezeket hallották, háborogtak szívükben, és fogukat csikorgatták ellene… hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak; aztán kiűzték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig felsőruháikat egy Saul nevű ifjú lábai elé tették le." (ApCsel 7,54.58-59) Vajon törés ez, vagy folytonosság karácsony titkával? Karácsony ünnepének „polgári" hangulatai mellett, tisztán kell látnunk, az ünnepben az emberi történelem titka tárul fel. A Megtestesülés ünnepe segít betekinteni e felszínek alá. István története a történelem valós, ható áramlásaival szembesít. Elfogásának és vádolásának beszámolója − emberi történelmünk drámáinak modellje. Benne megláthatjuk, mennyire ősi, kontrollálatlan félelmek vezérlik a történelmet, s benne a népeket; a belül meghasonlott országokat. Egy napokban olvasott Jung kommentár erősít meg benne, mennyire archetipikus félelmek mentén reagálunk a másságra. Különösen is Isten szeretetének radikális másságára; hisz ő mindent és mindenkit befogad. Hozzánk hasonlót és tőlünk különbözőt. S tényleg jó lenne rálátni önmagunkra, Junggal, hogy dzsihádjaink, eszmei meg- és elítéltetéseink mögött túlnyomórészt ősi lelki mechanizmusok irányítanak. Nem azért félünk, mert a másik valóban gonosz, fenyegető, ellenség, „hamis", vagy veszély. Hanem benső pánikreakciónk ez, archaikus lelki dualizmusok újra-aktivizálódása. (A gyermekkori pszichés világkép a jó anya, apa – rossz, szeretetét megvonó gonosz „anya, apa" élménye.) S figyeld meg, a malmok, amikben élünk, mennyire erre a logikára őrölnek. Erőik (magukat a demokrácia angyalainak hazudják) mély-félelmeinket mozgósítják, hogy démonizáljunk és bűnbakot találjunk − és „rákattanjunk" a „jóságos apai-anyai vezetőkre", az „ő oldalukra".

De nem a máskülönben gnosztikus Jung a lényeges. Hanem karácsony, mint történelmi önismeretünk tiszta kódja. Mint az ikonok hegyikréta-levkasz alapozásában a lenvászon őrizte Krisztus arc; így alapunk a Születés története. Életünk és a nagytörténelem sok-sok rétegén át vissza kell térnünk e, a hit világán kívül máskülönben jeltelen éjszakához. Mert ez az éj, különös Békéjével képes kimosni szíveink gyökerei közül a félelmeket, szörnyeteg gyanúkat, megbocsátatlanságot. S átcseréli valami semmi máshoz nem hasonlítható tisztánlátásra. Új történelmi kezdetre, új önismeretre. Ahol az archaikus félelmek, a foganó háborúk elcsendesíthetők. S helyén megjelenhet az alkotás, az egymás felé, s egymáson keresztül az Isten felé építkezés. Nos, ezt a pillanatot mulasztjuk el, sokszor. Megválaszolni, archaikus félelmeinket felülírva, a béke pillanatát. Karácsony titka az, hogy legalább utóbb, segít felismernünk az elmulasztott békét. Betlehemi arcunk; és egy másfajta folytatás a tét. „Ekkor a nagytanácsban ülők mind ránéztek, és látták, hogy az arca olyan, mint egy angyalé." (ApCsel 6,155)

2009-12-26


Nincsenek megjegyzések: