Szobabelsőből látott történelem
C-év, ádvent 2. hét, V. (Bar 5,1-9; Zs 125; Fil 1,4-6.8-11; Lk 3,1-6)
Téli látogatások angol szobabelsőinek hangulatát őrzöm. Ramsbury. Régi szobabelsők. Olajfestmények megmélyült, sötét színei. Az alakok szinte alig derengenek át a fényét vesztett, barna lakkréteg alól. A házi könyvtárak polcai; évek, évtizedek változatlanságát őrzi. E szobabelső illata otthoni, régi házaink bensőivel rokon. Fa, padló, észrevétlen megkopó bútorszövetek; és az órák hangja. Nyugalmat, érzést adnak az időnek. Tiktakkolásuk, klikklakkolásuk az emberi jelenlét meghosszabbítása; megjelöljük történetünkkel az időt. Hisz a rugók feszülésének, fogaskerekek járásának kezünk és értelmünk "izmainak" feszülése ad életet. Kozmosszá tesszük, megnyugtatóvá, a csendet is. Az angol ház szíve a délutáni tea; a konyha. Majd a szertartás csúcsakén, az áttelepedés a "tűzhöz". Megfigyelem, a vidéki, még létező Anglia, a kandallókban meggyújtott tüzek mentén létezik. Közösen osztott kód, átjárást biztosító élmény. Mely nemcsak egymással, de a természettel is összeköti az embert. Az otthon védő melegében tudatosítjuk a kintet: természetbe ágyazódásunk, és abból kiválásunk rendjét. Amit ezzel el szerettem volna mondani, az egyfajta közösen megosztott "kánon" mentén élés. Kis-, és nagy-házak, egy közös "minta" mentén élnek. A kertek, konyhák, étkészletek, "hall"-ok elismerik, hogy a történelem tágabb kánonjának részei; s ez a kánon egyszercsak számon kéretik, mert egy tágabb rendbe tartoznak otthonaink. Zongora. Parkinson kóros barátom asztalán egy katedrális félbenhagyott puzzle-mozaikjai. Leégő tűz; magunkba itt meleg. Beszélgetéseink mozaikjai, mint a megkísérelt egész. Az ítélet alatt élni kifejezései e szobabelsők.
A Szentírásban tett benső látogatások; éppilyen feltáruló hajlék. Valahogy úgy képzelem, egyszercsak ragyogni fog e szobák mélyén üleplő történelem. Előjön a megsárgult olajfestmények eredeti, tüzes fénye. S e szobabensőinkbe, melyek aszú-csöndjükkel az anyaméh egykori nyugalmának újrafogalmazásai, majd tavaszi frissesség és fény költözik. Tüzet rak történetünkben az Isten, mint Báruk látomásában: "Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, s öltsd magadra mindörökre Isten dicsőségének szépségét! Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az örök dicsőség koronáját, mert az Isten ismertté teszi fényességedet mindenütt az ég alatt." (Bár 5-1-3) A hajlékainkban őrzött kánon, igen, kimondja majd önmagát. Az otthonok titkos alaprajza tárul fel; s lebomlott otthonaink "újraképződnek". Abban a hazatérésben, melyet kegyelemnek nevezünk. "Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre! Nézd, mint gyűlnek egybe fiaid, napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk." (Bar 5,5) Hazatérés ez. Alapjainkba tekintés. A pusztában kiáltó Keresztelő így nem mást mond ki, mint hogy szobáink/útjaink Istenbe illeszthetők. "Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit: minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó az Isten szabadítását." (Lk 3,4-6).
Ádvent alkalom arra, hogy "szobáinkat" és a történelem valós világát közelítsük. Azt a szakadást, mely életünk és a kegyelem között fennáll, valahogy csökkentsük. Megértenünk azt, hogy embertársainkkal való közösségünk és Istennel való közösségünk elválaszthatatlanok. Egymásból fakadnak. Minden egymásnak kitett tányér, Isten elé is tétetik. A szobabensőkből látott történelem; az otthonból átgondolt történelem a legvalóságosabb híradás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése