[homilia] Szalonok alatti világ

Szalonok alatti világ

Szalonok alatti világ

C-év, ádvent 2. hét, H. (Iz 35,1-10; Zs 84; Lk 5,17-26)

A kegyelem természete a közösség sebeit gyógyítani. Sőt, a "kegyelem" feladata, eltérően a világ tekintélyeinek receptjétől, a legközelebb menni a sebesülthöz. Közösség esetében a sebesüléshez magához. Izajás szövegei bár lélekemelően szépek, és gyönyörködünk a belőlük sugárzó békében - a kegyelem nagyon is realista drámáját rejtik. Isten szabadságharcát közöttünk. Hogy épp "szépérzékeinken", szalonképes kompromisszumainkon áthaladva (Exodus!) érintse, és érintesse velünk társadalmunk sebét. Valóban, soraiban domináns az öröm, de ez az örvendezés a legmélyebbről érkezik: szó szerint infernóinkból, a kirekesztés és elfordulás poklaiból. "Örüljön a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon! Virulva viruljon, mint a liliom, és örömében ujjongva daloljon! Mert övé a Libanon dicsősége, a Kármel és a Sáron pompája; meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk ragyogó fönségét." (Iz 35,1-2) S Izajás szövege azért is értékes, mert nemcsak vágyaink "tudatos szintjét", de a jóért való küzdelmeink "tudatalattiját" is bemutatja. Melyből feladat következik: nem tagadni, s főleg nem eltagadni töréseinket; a társadalomban személyes és kollektív mulasztások miatt végbemenő leszakadásokat. Ádventi készületünk akkor teljes, ha merjük vállalni ezt az aláereszkedést. A "roskadozó térdűek", a "süketek", az "elernyedt kezűek", a "szomjas földek, kiszáradt vidékek", és a szükségükben üvöltő "sakálok" teljességből kiesett valósága ez. (Iz 35,3-7) Isten látása tehát komplex látás, mindent átölelő, és felemelni kívánó tekintet. Az izajási szöveg kettős rétege (gyönyörködés a rendben, és alászállás tagadott felelősségünkbe e rend borulásáért) az elfojtás, a tagadás világát számolja fel. Így próbál megújulásba, új integrációba emelni "nem leszakadót" és "leszakadót". Akik után nem nyúl más kéz, csak a kegyelem által elindított kéz.

*

Ádvent magyar viszonyainkban sem az olcsó dilemmák világa. A Jobbik keresztállítása, s az azon való lelkipásztori részvétel körül kipattant vita; s az egyháztól kikényszerített állásfoglalások világa - számomra épp a fenti izajási kihívás. A politika hangja elhatárolódást kívánt a "szélsőségtől". Egyházi felső vezetőket szólított fel, hogy foglaljanak állást, gyakorlatilag határolódjanak el az egyes lelkipásztorok részvételétől. Mert lelkipásztorok megáldották a Jobbik által emelt kereszteket. A legmagasabb tekintély, Erdő Péter bíboros ezt meg is tette, európai normák szerint. Közleményében kiemeli, hogy az egyes lelkipásztorok részvétele nem az egyház képviseletében történt; és az egyház küldetése nem lehet az oldalak hangjához való csatlakozás. A szalonbéke, ezzel helyreáll. Csak elfojtásaink zakatolnak tovább ezerrel. A szalonok ("szalonképesség") alatti világ ettől azonban nem változik. A szalonítéletek "abjekt" (undor) reakciói - képtelenek behatolni a történelmi elfojtások, traumák világába. Igen; az izajási sebekbe testesülő kegyelem nélkül, jottányit sem jutunk közelebb gyógyulásukhoz. Pedig a történelem épp ezeken az "ember alatti szinteken" dől el. Rendszerek, pártpreferenciák, demokráciák vagy monarchiák, sőt, uniók jövője épp e törésvonalak mentén roppan meg; bukásba vagy emelkedésbe. Az alapok mállása; vagy élővé tétele a tét. Nem elfordulnunk kéne a Jobbikban láthatóvá vált sebektől. Hanem pontosan látni, hogy a maga a Jobbik és e sebek is két külön dolog. A trauma tagadása, vagy épp a "Jobbik betiltása" - attól még tükörviszony. A Jobbikban éppúgy nem a gyógyítani tudás hangja növekszik, mint a megbélyegzőkben. S nem a lényegről beszélünk.

Mert ki más láttatná meg velünk, mint épp a kegyelem, hogy tényleg két ország vagyunk. S talán be nem vallottan, "két egyház" is. Csakis a kegyelem tárja fel, hogy a "sebzett", kimerülő, a rendszerváltás veszteségét megélő ország talán már nagyobb, mint a szalont alkotók világa. Pedig van kiút. Pontosabban ádventi "beleút" tagadásainkba. Mert végre, valahol ki kéne mondanunk, hogy az antiszemitizmus, és minden más kirekesztés, tarthatatlan. S nem hiszek egy olyan felállásban, hogy az antiszemitizmus/antijudaizmus épp csak a szigeteken lenne jelen; "főasztalainkon" pedig nem. Mint ahogy abban sem hiszek, hogy a kirekesztő beszédmódot a Jobbikra jobban "rá lehetne húzni" - mint lánctalpas politikai píárok mentén beszélő, "szalonképes" pártjainkra. Izajás világa láttatják, hogy már régóta "kirekesztünk"; s beléptünk a "leantizások" világába. Tagadunk egy mélyroppanást az ország alatt. Ádventi olvasmányként Babits Mihály nehéz, Halálfiai című regényét ajánlanám tagadó önmagunknak. Nehéz, a trianoni szétesés genezisét a személyes szintjén boncolgató írás. Hogy mi történik azzal a közösséggel, mely a leszakadókkal, kirekesztettekkel való közösségét tagadja. Babitsé Izajással párhuzamos hang. A szalonreceptjeinket felülíró, valódi közéleti önismereté. "És egy tiszta út vezet majd át rajta, úgy fogják hívni: a szentek [az integráló szeretet, a "katolicitás"] útja. Tisztátalan nem léphet rá, sem a balgák nem bolyongnak rajta." (Iz 35,8)

Talán kiderült, nem hiszek a saját "tudatalattiját" tagadó politikum világában. A kegyelem természetes sosem elhatárolódás. Hanem odamenni, belemenni a sebbe - ha kell, az antiszemita/etnofób beszédmód kellős közepébe, s félbeszakítva azt; de mélységében értékelni, megmondani, hogy az mitől helytelen. Mindig fel kell tudni tárni a beszélő előtt, hogy van megosztható, teljesebb út; s hogy szerintünk mi az. Ez persze megkívánja, hogy a beszélőt magát ne démonizáljuk. S beszédéről meglássuk azt is, hogy az további okra mutat. Az ország "evangéliumi mélyszegénységére"; az etikai írástudatlanságra, amibe csúsztunk. A gyógyítás mindig feltételezi ezt a tartomány, mely a kegyelemből való közös kiszakadás krízise. S ha van közvetítés, akkor az erről a legkisebb közös nevezőről lehetséges.

De addig is, egy a pártoknak írt "ellenlevélben" megkérdezném, hogyan lehet egy olyan országban tisztuló hangvételt elvárni, ahol tombol a bulvár, és az általa kínált erkölcsi nihil. Ahol nap, mint nap a háborús (s úgy látszik konszenzussal elfogadott) politikai píár lánctalpai alatt tipródunk. S nem önszántunkból. S vajon lehet-e európaiságról beszélni egy olyan hazában, ahol totális az európai/és magyar kulturális kánon felejtése? S ez az új, "magyar" analfabetizmus, "Könyv-telenség" épp annak a gazdasági kényszermenetnek az eredménye, melynek növekedéséért mindent alárendeltünk; és persze mindent feláldoztunk, ami nem volt eladható. Nos, ezek a mindmáig feloldatlan dilemmák azok, melyeknek megválaszolásával az elitek szalonvilága adós maradt. És marad, amíg evangéliumra hivatkozó elitjeink nem értik meg: a kegyelem világában a "tisztákra" és "páriákra" (érinthetetlen tisztátalanokra) osztás - elfogadhatatlan. Jézus nem zelótázza le a tőrrel járó zelótát, ("gárdistát"?) és nem farizeusozza le az írástudót. Helyette inkább kérdez. Minden oldal előtt. Mégpedig az Izajásnál feltárt, leszakadások szintjéről: "Mi könnyebb: ezt mondani: Megbocsáttattak a te bűneid, - vagy pedig ezt mondani: Kelj fel és járj? Azért pedig, hogy megtudjátok: van hatalma az Emberfiának bűnöket megbocsátani a földön: Neked mondom, - így szólt a bénához, - kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!" (Lk 5,23-25)

2009-12-06