Képek; gyönyörködésünkbe
C-év, ádvent 1. hét, P. (Iz 29,17-24; Zs 26; Mt 9,27-31)
A téli kertet nézem. A hárs keleti felén, egyik ágán még megmaradtak a levelek. Színük őszi, de még élet van bennük. Az alvó fa kapaszkodik a fénybe. Értelmünk nem lát bele abba a szüntelen kapcsolatba, melyben a természet és a Nap élnek. Mondják, a természet szépségét az európai szem számára a romantika fedezte fel; addig évszázadokon át átsiklott a tekintet. Gyönyörködés nélkül. Talán így van. S tényleg lehetséges, hogy gyönyörködni, elidőzni fák, erdők, hegyek életén azóta képességünk, hogy a természetből, megművelésének közvetlenségéből kiszakadtunk. Ma, a globális klímaváltozás okozta válságban, mindenesetre az emberi benső krízisét érhetjük tetten. Gyönyörködésünk; az élővilággal való szolidaritásunk vakságát. S maga emberi történelmünk, ténylegesen, összeér a természet megbolygatott történetével.
Az Independentben nézem Obama elnököt az US Katonai Akadémia növendékei között, az Afganisztánba küldött újabb harmincezer fős csapaterősítés bejelentése után. Csillogó szemek, hollywoodi időnkívüliség. Obama egy, a kordonon átlépő női kadét vállára teszi a kezét. Súlytalan érintések ezek. Bejelenti, 18 hónap múlva kivonják a csapatokat, a küldetés befejeztével. Mint az első világháborúban tett ígéret visszhangzó szavai: "mire az őszi levelek lehullnak", otthon lesznek a katonák.
Muszáj ideidéznem ezt a friss történelmi pillanatfelvételt. Egy a sorban a nagyok, kül- és belföldiek, megnyilvánulása között. Egyre riaszt az az "együgyű", leegyszerűsítő látás, ahogyan politikusok döntenek a legösszetettebbről: történetünkről. Ádvent leleplezi, mennyire képtelenek vagyunk a valóság összetettségére figyelnünk. Az ádventi elcsöndesedés polifóniát, többszólamúságot kínál. Hátrébb lépni, kilépni leegyszerűsítő programjainkból. Kilépni a "fekete-fehér", "ellenség-barát" újbarbár megközelítéseiből; mely lassan már retinánkat váltja fel. Csapból, tévéből, politikusok szájából ez az egyszólamúság folyik. S áthat, meghódít, átkódol. S épp az ádventi szent szövegekkel való eljegyzésben kérdezem: miért nincsenek olyan vezetőink, akik történetünk komplexitását tisztelni tudnák? S benne a másikat. Mert varázsütésre, mint valami angyaltalanítás, elillant, eltűnt az integrálni, összefogni tudó hang. Honnan születhet közénk, belénk ez a szem; mely életünk gazdagságát és összetettségét újra lefordítaná-láttatná?
S így töprengek tovább, Izajás és az evangélium szövegével. Isten képes gyönyörködni emberi történelmünk komplexitásán. Képes kegyelmét kínálni, hogy a cseppkőképződés türelmével, kitisztítsuk útjainkat. Képes látni tanítani, hogy újra termővé váljék, nyitottá, többlehetőségűvé történetünk. A béke többszólamúságában. S talán eljön az idő, amikor a természet is gyönyörködni tud a mi útjainkban. Mert ez van a kép gazdagsága mögött: "Még egy kis idő, egy egészen kicsi, és nemde gyümölcsöskert lesz a Libanon, a gyümölcsöskert meg erdővé terebélyesedik?" A hit, úgyis megfogalmazhatnánk, nem más, mint hinni, hogy az ember tükrévé válhat a természetnek; és az előtte álló felebarátnak. Mert így öltjük magunkra "komplexitásunkat", az Istent. Gyönyörködésünket. S Isten sem másvalaki így, mint gyönyörködésünk képessége. S Izajás sorai pedig valódi, történelmi felvétel; jóval semmitlátó kamerák, és kortárs egyszólamúságok előtt. "Azon a napon a süketek meghallják a könyv szózatát, és a homály és sötétség elmúltával látni fog a vakok szeme. A szelídek újra örülnek az Úrban, és a szegények ujjonganak Izrael Szentjében. Mert a zsarnok nem lesz többé, a gúnyolódó kipusztul, és mind kiirtják, akik gonoszat forralnak. Azokat, akik gonoszul megrágalmaznak másokat, akik tőrbe ejtik a bírót a kapuban, és az igazat alaptalanul megfosztják jogától"
2009-12-03 / Wiltshire-Marlborough
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése