Megrongált ikon
Tájkép Dáviddal
C-év, Ádvent 3. hét, H. (Szám 24,2-7.15-17a; Zs 24; Mt 21,23-27)
tizenegyedik tájkép
Ikonokat éget a hadsereg
szép lassan megszállja az időt,
álcahálót von az arcra,
mélyíti árkait.
Közben fáj a test, és fáj a lélek,
de véget ér a nappal,
előjönnek a síró arcú felhők
és vigasztalnak a záporok.
Egyedül. A gépek
átáznak a tájban,
csontszilánkok és pupillák
közt lecserélik az időt,
lassan teljes a győzelem,
a mező önmagát felejti el
feltűnnek egén a megszállók
csillagképei,
(tenyeremben)
elporladnak a templomok
1987 március 20
Előkerült régi gépemről a hadseregben írott fekete-notesz. 1986. Sejtjeiben már háromszor cserélődött le teljesen azóta az ember. Soha nem éreztem annyira leálltnak az időt. Aki volt katona, az elmúlt rendszerben, amikor kötelező volt, egy év egyetemistáknak-főiskolásoknak, másfél év a többi fiatalnak. Nem is tudom honnan a versben az ikonok képei. A templomélményem is kevés ebből az időből. Sárospatakon, a Györgytarlóra kivezényelt őszi munkánkból tértünk be. Szó szerint Isten háza volt. Emlékszem az alapkiképző zárt világa után, tényleg egy másik világ volt. Egy katolikus katonatársunk vitt el templomukba. Györgytarlón vasúti vagonokban és fabarakkban volt a szállás. A rövid délutánnyi "kimenőre" katonaruhában mentünk. Furcsa látvány volt négy-öt egyenruhás. Csoportos templomlátogatása. Emlékszem, a plébános felhívott bennünket magához. Megetetett, megitatott mindegyünket. Éhesek voltunk. Azt hiszem, ez volt az első alkalom életemben, hogy katolikus pappal találkoztam.
Emlékszem a pataki templombelsőre. Megilletődötten jártunk. "Fegyencruhánk", és gyakorlatilag fegyenc-mivoltunk tudatosult. Mégis, belépve a kegyelem ismeretlen tereibe, egyedül itt nem éreztük "fegyencnek" magunkat. Mert különös nincstelenség volt katonaruhánk. Idegennek éreztük a testünkön a gyakorlóruhát, de a barna kimenőt is. Fejünkön a sapka, ami meleget nem adott. S érdekes érzés, az emberek is érezték a távolságot. Tudat alatt feldolgozhatatlan volt a kettősség élménye. Be nem vallottan, lelkiismeretek legmélyén, mindenki érezte, a hatalom ragadta magába fiaikat. Akiket majd, egy év múlva visszakapnak. De addig mások, érinthetetlenek, "fegyencek". Nos, abban a templombelsőben, először éreztem magam otthon. Elfogadva lakóitól.
A tájkép-naplórészlet a gyakorlótér világa. Állt az idő a laktanyában. "Laktanya", érdekes név. Átmeneti, hajlék alatti szint. Az aknavető üteg céltalan bolyongásaira emlékszem. Ha esett, a seregben nincs esernyő, akkor átáztunk a tájban. Ha nem, akkor sem volt olyan, hogy könyv, vagy ilyesmit magunkkal viszünk. Nem. Emlékszem, figyeltem a vegetációt. Az ágyúcsövön megtapadó esőt. Ahogyan átázik rajtunk az öltözet és színe változik. Nyomorult állapotok, sárban. A hideg katonai gépek. Élettelenül, idegenül a tájban. Kegyelem, ünnep nélkül.
*
Az, hogy kijöhetett az ember, végül. Maga volt a csoda. Emlékszem arra a mindent kitöltő, és mindenért kárpótló boldogságra, a leszerelés napján. Otthon napokig élveztem, "ettem magamba" a szabadságot. Az otthon, a szabadság ízeit. Az emberi ruha puhaságát.
*
Tudom, parányi történelmi távlat. De mégis szabadulás. Dávid zsoltára így jön hozzám közel. "Uram, hozzád emelkedem lélekben! Benned bízom, Istenem." (Zs 24,2) Persze, miként a test sejtjei hét évenként, hitem is sokat változott. "Lecserélődött teljesen." S ez a lecserélődés, most már tudom, természetesen az emberi lét titka. Akár egymással váltott leveleink. Az elküldött lapokkal, észrevétlenül megváltozunk. Talán holnap felteszem e változás egyik tanúságát, 2001-ben rendtársamnak írott levelem. Fogadalma előtt. Mellé tenni ennek a tizenegyedik tájképnek. S ez most ádvent bátorító vigasztalása. Felismerni azt, hogy a hazaszeretet érzésével egy szinten, a felnőttség jele: "dávidi térbe érkezésünk." A zsoltárokban életünkre nyíló távlat. Ha ott, a laktanyában, akkor magamra tudtam volna ölteni Dávid világát, gyorsabban telik le a fogság. S talán tartalmasabban is. Nem fogolyként, szenvedve és felőröltetve a rendszer ürességétől.
Ám nem felejtem, az akkor évek, és maga az a rendszer valódi fogság volt. A kommunizmus katonai bázisain vált megláthatóvá, hogy az a humanizmus és társadalmi rend fegyvereken nyugszik. Önjáró, kérdezés nélküli kényszereken. Lehet, minden kor alapszerkezete ilyen; talán ez a most is. Ám ebben a mostani ádventben, mégis, szabadság adatik. Közvetlenebb az átjárás, a belépés lehetősége a dávidi időbe. Bármennyire is kényszerekkel terhes legyen is közéletünk, mostani kényszereink, hiszem, könnyebben felülírhatók. Mert szólásszabadság van. Csak élünk-e vele? S szólunk-e? Van-e tartalma a szónak? "Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedtem." (Zs 24,4-5)
2009-12-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése