Kosztolányi Dezső portréja, 1935.
Egy Kosztolányi-sorra
C-év, dec.29. (1Jn 2,3-11; Zs 95; Lk 2,22-35)
Kosztolányi Dezső Fürdő c. novelláját hallgatom. Ízes, francia impresszionizmust és a realizmust egyszerre idéző, komolyságában is játékosan folyékony nyelv. Maga a történet tragikus dráma, egy kisfiú halála. Nyári fürdőszerencsétlenség a Balatonnál. Nyilvánvaló, a történet fikció, az író próbálkozása a halál és elvesztés ábrázolására. Azonban gyönyörű nyelven. Belefényképeződött Kosztolányi szavaiba a kor, hangulataival, ízeivel. „Szegény hivatalnokok nyaraltak itten." „Tücskök ciripeltek a napfényben." „Meggyszín fürdőnadrág." „Szemben vele a somogyi part nyúlt el. A tó tündöklött, mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét gyémánt szárnnyal." Az írásban az ragad meg, ahogyan a láthatatlant ábrázolja. Az elmúlás, a gyökeres változás anyagtalan, mégis hús-vér drámáját. Istenem, Kosztolányi nyelvében ott lüktet az egész magyar avantgárd; nyelve alatt ott feszül Kassák Lajos, Mácza János. S a Nyugat egykori két nemzedékében, Babits Halálfiai c. regényét is beleértve: az elveszített ország. Meghazudtolt, Tescós kosárra váltott gyökereink. Ha valaha is fel akarjuk fogni mai történetünket, muszáj e nyelvi gazdagságból újra merítenünk. Mert nyelv nélkül nem szembesíthető emberi szív és valóság. S szintúgy meggyőződésem, az anyanyelv ápolt gazdagsága nélkül nem nyílik meg sem a Tóra, sem az Evangélium.
De nem hagy nyugodni a sor. „A tó tündöklött, mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét gyémánt szárnnyal." Kosztolányi mestere az élet és az elmúlás határán történő változásnak. Stílusának szépségét talán az adja, hogy megörökített pillanatai nem a semmibe hullnak. Az élet, mert megörökítendő, nem múlhat el. S érdemes megfigyelni azt is, így látom, Kosztolányi művészete, mint Mallarmé Kockadobásának tisztasága, tudatosan a hatalom, a történelem örvénylésének peremén történik. Nem öncélú játékosság, nem apolitikus közöny polgári világa. Ellenkezőleg. Az emberi görcsös küzdés karmavilágából egy különös határterületre vezet bennünket. Abba az átmeneti zónába, mely, már részben, kegyelem. Függetlenedni, rálátni a mindenét eladó ember vak, görcsös küzdéseitől. Kilépni abból a hatalomból − nincs jobb szó rá −, mely fogságában tart. Mulandóságában.
Így voltaképpen Kosztolányié radikális nyelv. Kérdésbe meri tenni a saeculumot, a kort, szekuláris ittünket. Éppúgy, mint most, az egyházi olvasmányrend által karácsony idilljéhez kapcsolt vértanútörténetek. István első vértanú, a betlehemi gyermekgyilkosság, s ma Canterbury Beckett Tamás megtöretései. S így van ez rendjén. Bennük meg kell pillantani, hogy muszáj konfrontálódni és kérdésbe tenni az „emberi hatalmat", teljesítményt, és erőt. Mert amíg Heródesekként ezekbe feledkezünk, közömbösek maradunk, és így tagadói a határainkon bekövetkező önmagunknak. Annak a kiteljesedésnek, amikor Isten nincstelenségét is képessé válunk szolgálni. S Kosztolányival érdemes töprengenünk. Nemde, a heródesi vagy nagy konstantini hatalmon belül élve, érzéketlenek maradunk az örök élet iránt? A számunkra kimért idő múlása iránt? Az emberi szem, döbbenet, milyen mélyen elmerül a hatalmi játszmák „bányatavában". Nos, a kiszakadás és emelkedés zónáiban, másfajta rend és másfajta idő igazgat. Meglepőn frissek a szabadulás, az áldozat szentírási képei. Mint az ikonon, azok fordított perspektívájában, szemlélhetjük: milyen belépni a hatalomnélküliség, és mégis egy új termékenység világába. „Amikor a nyolc nap elmúlt, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant. Amikor Mózes törvénye szerint elmúltak a tisztulás napjai, elvitték Jézust, hogy bemutassák az úrnak, amint meg van írva az Úr törvényében, hogy 'minden elsőszülött fiúmagzat az Úrnak szenteltessék;' és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében foglaltak szerint: 'egy pár gerlicét vagy két galambfiókát'." (Lk 2,21-24)
2009-12-29
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése