Mátrixtörténetek

Marc Chagall, Ábrahám megvendégeli a három Ifjút

Mátrixtörténetek

C-év, ádvent 4. hét, V. (Mik 5,1-4; Zs 79; Zsid 10,5-10; Lk 1,39-45)

Ádvent gyönyörű küzdelmünk, világunk egészben látásáért. Mikeás, a 79. zsoltár, és Lukács képei a történelmi újjászületés küzdelmét mondják el. S valóban, a történelem homályos örvénylésként öleli körül az emberi szemet. Hol sűrűbb, egészen áttekinthetetlen a kép, hol tisztul, s a béke teljes látomásába érkezünk. Bizonytalanság érzése, szétszóratástól való félelem; s a világ maradandó otthonként megtapasztalása. „Uram, Seregek Istene, meddig füstölög haragod néped imádsága ellenére? Kenyér helyett könnyel etetted őket, bőségesen adtál inni könnyeket." (Zs 79,5-6) ‒ „A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig." (Mik 5,3) A születés küzdelme azonban nemcsak a kollektívum szintjén jelenik meg. Az egyén is része e drámának. E személyes érintettségünkat szólaltatja meg a gyermekét váró Mária látogatása a szintén várandós, idős Erzsébetnél. A történelem évszakváltozásai alján, itt, mostunkban, valós életek, élmények és kapcsolatok hordozzák a jövőt.

A nagytörténelem és benne privát történeteink, a Szentírás nyelvében, mintegy archaikus mátrix, „anyaméh", jelenik meg. Szó szerint ambivalens erő. Magába vonzó, visszatartó a múlt nehézkedése. A történelem, tényleg második születésünk, második „anyaméhünk". Természetesen, szimbolikus ez az „anyaiság". Körülvesz, benne ágyazódik a személyes történet és a kollektív történelem. Kuszaságaival, feloldatlan konfliktusaival, népek, s vezetők tévedéseivel; jóvátehetetlen, egymásnak okozott károk, ritka aranykorok ülepednek benne. S legújabban, ezt tudatosítjuk, a Föld-közösség élete: a természet, tengerek benső élete, állatok, növények „mátrixa". Ez az ökológiai egyensúly történetünk végső beágyazója. Nos, a biologikummal teljessé váló történelmi mátrixból igyekszünk a Logosz, a tisztánlátás világába. Ez előtt a háttér,"mátrixunk" előtt értjük meg jelentőségét: a történelem Istene előtt állunk.

Világunk ma újra tanulja a közös, az egyetemes gondolkodást, ‒ amitől még vágyai szintjén is olyannyira elszokott. A koppenhágai klímatalálkozó tétje ugyanis ez. Szembenézni, megérteni annak a kusza, kavargó, archaikus mátrixnak a természetét ‒ melyet termtettünk, s mely történetünk. Öntudatlan, kollektív sodródásunknak kell megtanulni ellentmondani. Belátni, hogy az a "mátrixban" való fogságunkhoz narcisztikus ösztöneink szabadjára engedése vezetett. Így, az etikai kontroll nélkül parttalan emberi fogyasztás és terjeszkedés sodorta veszélybe a természetet. S torokszorító belegondolni is: a tengeri kis szigeteken élő népek életét. A tengerszintek emelkedése morális tartozásunk fokmérője. A klímatalálkozó „kudarca" mutatja: a történelmünkben való sodródásunk valós. Szükség van a „kegyelem" világára, mely végső szolidaritásra, valós szolgálatra tanít. Áldozathozatalra a jövőért; mert a kegyelem világa, tulajdonképpen nem más. Akár vallásos, akár nem vallásos értelemben, nincs más út előttünk: mint utánozni az emberi jövőért felelős Istent. Mert mára nyilvánvaló: ha 192 állam vezetője nem tud megegyezni az Élet megmentéséről, akkor ez csak alulról kikövetelt életmódváltás keretében lehetséges. Új aszkézis, új spiritualitás keretében. Mely kihívásra találó az "Exodus"-képe.

Ebben biztatás Mária és Erzsébet találkozása. Szó szerint két szeretetben járó személy találkozik, hisz életet hordoznak méhükben. Erejük megkétszereződik. Igenis, megújítható a világ, s benne útjaink a szeretet/kegyelem tisztánlátásában. Ádvent Lelke, mint a nőtársának szolgáló Mária esetében látjuk, a szolidaritás és szolgálat megélt világa. Az adni akarásé. S mélyen bibliai drámánk, ahogyan a globális klímaváltozás idején látogatásra indulunk; szintén gyökereinkhez, az Élet alapjaihoz. Mert ma Földünk életébe testesül az Isten.

2009-12-20