Vajda Lajos, Önarckép nehéz időkben
Hátrahajolni
C-év, ádvent 2. hét, Sze. (Iz 40,25-31; Zs 102; Mt 11,28-30)
Vajda Lajos Önarcképét nézem. Ámos Imre Apokalipszis-sorozatával csaknem egyidejű ez a fekete portré. Nehéz időkből való mindkettő, az 1930-40-es évekből. Vajda Szentendrén él ekkor szegénységben. S ugyanazokat az egeket fürkészi, mint mi ma. Találkozásom Vajdával régi, eszmélő kamaszkori emlék. A Lyka Károly művészettörténeti versenyt először hirdették meg, talán 1984-ben. A szolnoki Képtárban, korábban zsinagóga, épp Vajda Lajos képei. Emlékszem, a kórusszinten, a Tisza felőli oldalon függnek nagyméretű szénrajzai. Imaginárius tanulmányok, ahogy ő nevezi. Fekete polipszerű szörnyek. Burjánzó, sötét vegetáció. A történelem, a tetőző fasizmus szimbóluma. S emlékszem, gyönyörű, egyvonalas rajzaira. Délelőttöket ültem. S jegyzeteltem a képek előtt. A fal fehérje, a folyó távoli csendje. És napfény. Álltam képei, mint a teljesség Angyala előtt. A művészet erejébe szerelmes kamasz; s épp Vajdát szerettem meg először. Aztán emlékszem, bár már homályosabban, a dolgozatot beviszem a Damjanich Múzeumba. Fiatal, tiszta tekintetű művészettörténész fogad. L. Menyhért László. Később az élet - hisz tág volt a kamaszkor, mélyebb lélegzetű, mint a szocializmus, a fakuló diktatúra - furcsa szálakon ír. Utólag László elmondta, nagyon meglepődött, hogy valaki Vajdát választotta. Később, két évig, egy zenekarban játszunk, a Madame Petuhovában. Szabadságot lélegeznek a képek; a próbák. Az 1990-ben bekövetkező változások ádventje ez az idő. Rock and roll? Becketti birkózás? Gyönyörű kamaszkorunk?
Sohasem gondoltam volna, hogy Vajda ebbe a mostani ádventünkbe egyszercsak visszatér. Mint ádventi várakozásunk kifejezője. Amikor a változás előtti csend csönddé lényegül. Feszülni kezd az idő. Mi rohanunk, már kamaszkorunkat felejtve, és mégis teher alatt feszülnek, egyszercsak az idő csontjai. Mint hajóbelsőben, hullámok szorításában, hallhatóvá váló erők. Vajda képei, a történelem áttekinthetetlen drámája ellenében ‒ csodálatos, higgadt rend. A rend ünnepe. Pasztell színei, törékeny-ezüstjei, esztétikai szegénysége: evangéliumi hang. Vagy egész egyszerűen emberi hang. A béke megingathatatlan, halk beszéde. Mint mikor Jézus kiszáll közege gyilkos örvényléséből, indulatokkal teli kuszaságából, és intim, belső térben szólal meg. Felénk fordulva; szinte érezzük, hogy hangjáról levétetik történelmünk ólomsúlya. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek. Vegyétek fel az én igámat, és tanuljatok tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Az én igám édes, az én terhem könnyű." (Mt 11,28-30)
Nos, így járom újra az egykori, szolnoki régi Tabánt. Vajda színeivel, szavainak ízével számban. Még ott vannak a régi halászcsónakok. Van egy halászbárka is. Emlékszem mélyzöld színére a Zagyván. Most átellenben állok a művészteleppel, egykori gimnáziumom oldalán. A gáton, ahol annyiszor rajzolok. Fehér gyolcsingem leveszem. Nézem a túlparton a Vártemplom tornyát, vázlatfüzetem felett. Majd hirtelen harangszó. A meleg kővéden hanyattfekszem. Gyönyörködöm az ég kékjében. Ahogyan vörösbe fordul szemhéjaim alatt. Hát igen; minél távolabb menni az időben, mind jobban rálátni erre a Tabán utáni világra. Arra az „ittre", amibe ide folyt össze minden idő. Ebbe az ország, haza, és béke utáni mostba. S most írom ezt a londoni naplót. Kollektív önarcképünket. Egykori arcunknak tükörként, nehéz időkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése