HAZAUTAZÁS
(Két év londoni tanulmány végén, 2002. június 10-én írtam ezeket, a választások utáni visszaúton Londonba. A választásokra mentem haza két hétre. Az eredmény csalódás volt. A visszaút Londonba még tükrözi az otthoni pörgést. És sebeket. Pedig ezekben a hónapokban már alig vártam az egyetem utáni hazatérést. Az írásnak valami miatt "Hazautazás" a címe. Egyszerre van benne a London-Budapest hazaút, és a visszaút Londonba. Ma este véletlen találtam rá a fájlra a régi gépem felélesztett merevlemezén. Nyelve az akkori magam, ráadásul részeg a hazatérés örömétől. Adni akartam, építeni, így visszamenni a gimnáziumba. Azóta írom ezt a mostani, „második" Londoni Naplót. A kihűlt szerelmek naplóját.)
London – Budapest. A Város erőteréből a haza erőterébe. A Beckett Endgame-jének peremére sodródott megapoliszból a hon fragmentációjába. Választások után. Azokat a 2002 parlamenti választásokat követően, melyek leleplezték, a hon, a haza-megapolisz, és az egykori honfoglalás széttöredezése mennyire a valós választások hiányáról szól. Beckett Végjátékát elemzem ezen a visszaúton, vizsgadolgozatomhoz a Londoni Egyetemen. A választások, éppúgy, mint általában egy csapatkivonás egy megszállt országból, nem értek véget. Az arendti értelemben vett politika soha nem volt fontosabb mint most, a polisz töredezésének idején. S paradox módon, a politikusok túldimenzionáltsága sem volt fülsértőbb és bántóbb, „bennünket tovább töredező", az egész maradékát is felőrlőbb, mint most.
Nem tudom, a politikusok tisztában vannak-e a kontextussal, gyanítom, hogy nem. Mindenesetre, s modellünk dolgozzon általánosításokkal, minden mozdulatuk mintha tudatos koreográfia szerint történne. Tudatosságot meghazudtoló módon mintha tudván-tudva, precízen kiszámítva töltenék ki a magyar nép életében megjelent vákuumot. Azt a belső szétesést, melynek immár a magyar politikai elit az aktív alanya. Egy becketti modell megengedi, a korábbi fix kötésű nyelvi molekulák szabad felbontását, egy korábbi szókapcsolat szabad asszociációját. Pedig egyszerű: Megélhetési bűnözés - megélhetési politikusok.
A jelen magyar „polgári" demokráciának, a hiányok hagyományát folytatva, a legmozdulatlanabb formációt sikerült megvalósítani, a piramismodellt. A politikai spektrum pártjai egyszerű képletet ajánlanak a választóknak. „Szavazz ránk - s mi majd interpretáljuk számodra a valóságot." Átlátható, kiszámítható, racionális képletet ajánlanak. A piaci érdekek és mechanizmusok feltétel nélküli kiszolgálását. Szép ígéretekbe csomagolva.
A lényegről (kontextus) senki nem beszél. Arról, hogy a jelen politikai elit mindössze egyetlen tényt nem említ meg választói előtt, nevezetesen, hogy a magyar identitás összetartó körvonala, a nemzetállam többé nem alapsejt a globalizálódó világrendben. A mindenkori politikai elit felelőssége itt kezdődne el. Tisztába jönni a megváltozott közeggel; és egy olyan stratégiát megtervezni, mely védelmet nyújtana a haza fragmentációja közepette is. Mely széttöredezés nem elvont fogalom, hanem személyek, családok, szubkultúrák valós és veszélyeztetett története. Egy partikuláris hagyomány védelméről van szó, a közép-európai tradícióról, mely része a gondolkodó Európának. Sőt, odáig mennék, hogy a kezdetektől az egyetemesség dimenziójában létező, és újra-születő magyar kultúra az Európai identitás fontos alapsejtje.
Itt londoni pillanatképek jutnak eszembe. A Sidney Street, Chelsea-ben, mely tudvalevőleg nem a város perifériája, hanem a 'Zone 1' egyik szíve, Bartók nevét őrzi. Ebben a házban szállt meg 1925-ös koncertje idején. Vagy szintén Chelsea-ben, a Saint Thomas Moore and Our Most Holy Redeemer templom lépcsőin szentmise után, a Royal Philharmonic Orchestra csellistája amilyen elragadtatással és mély tisztelettel beszélt 'a maguk Liszt-jéről'.
Természetesen Becket Végjátéka nem hagy illúziót, hogy a kultúra helyzete a nagy narratívák összeomlásával végleg megváltozott. Sőt, globalizációteoretikusok hívják fel a figyelmet a kulturális szereplők radikális átrendeződésére. Mint tényre. A 'kapitalista piac logikája' egyesek szerint a posztmodern kultúra maga; a liberális piacgazdaság a de facto egyeduralkodó kulturális alany. Persze, alternatívák, balansz nélkül olyan is, de nem is lehet tőle többet várni.
Visszatérve a választásokhoz. Az ország valóban választás előtt áll. A valós alternatíva nem a pártok közötti választás, hanem értékek melletti opció, tudatos stratégiatervezés. Tulajdonképpen, ha lenne mélységi, történeti látása és nyitottsága a „fragmentálódó", de talán a sodródó jelző a legmegfelelőbb, magyar „köztudatnak", akkor tudná szervesíteni, mégpedig identitásbeli locusként, az 1948-1990 közötti időszakot. Ha a mindenkori politikai elitek 'nemzeti egység' gondolatának lenne valós tartalma, akkor pártállástól függetlenül, egy intellektuálisan tisztességes állami elit törekedne kiaknázni a szocialista kísérlet ránk hagyományozta „telologikus" (cél felé tartó) nemzedékélményt. Nem lenne szabad veszni hagyni azt a pártállástól és politikai, gazdasági hovatartozástól független tényt, hogy a rendszerváltásig egy alapvetően humanista, az egyetemes és a magyar kultúra forrásait megnevező oktatáson mentek keresztül generációk. És most nem a diktatúra elfojtó Szuperegójáról beszélek. Maga az alaptény a fontos, hogy a szelektált, szűrt kulturális források ellenére az európaiság alapforrásai, az egyetemes művelődéstörténet alapdokumentumai hozzáférhetők voltak. A magyar történelem sorsfordulói, ha a tudatalattiba szorítva is, de tudatban maradtak, a felszín alatti reflexió valóságos volt. Máskülönben nincs rendszerváltás. Nincs Gödöllő, nincs MDF, és Lakitelek.
Az országnak becslésem szerint kb. nyolc éve van, két parlamenti ciklusnyi idő, hogy a nemzeti fragmentációk meghaladására stratégiákat keressen, illetve azok mentén fejlődjék a politikum. Azért ilyen szűkösek a kronologikus határok, mert a „POMÓ tévé", a posztmodern kereskedelmi csatornák kétszer négy év alatt teljességgel dekonstruálni fogják az ország területén honos nemzeti, kulturális és történeti szenzibilitást. Maga az európai-magyar partikuláris identitás kellene, hogy legyen az a platform, mely a jelenlegi -ha intellektuálisan cseppet is tisztességes -, még meglévő erőket összefogja.
Természetesen ehhez kiegyezések sorát kellene megkötni. Ennek főbb zónáit a következő törésvonalak mentén látom. Ismétlem, ezek a '68-ak', vagy kiegyezések, minimális előfeltételei a 'hon fragmentációit' megállítani. Ilyen dialektikus feszültségpontokat egy egészséges rendszer elbír.
- zsidó – keresztény relációk rendezése, az egyházpolitika szintjén is, sőt, elsőként ott
- a magyarországi zsidó identitás (szekularizált és vallásos) és magyar identitás (szekularizált és vallásos) szinopszisa
- a magyarországi pártok minimum-konszenzusa egy elsődlegesen a jövőben operatív nemzeti identitásról, ismét csak az egyetemesség relációjában
- inkluzív nemzetfogalom
- a megosztó dualizmusok felszámolásának elkezdése, dialógusban
- a gazdasági-piac paradigma relativizálása, alternatívákkal történő balansza
- a gyanú hermeneutikája, ami jelenleg uralkodik, erkölcsi alapon elvihető egy 'második naivitás' felé; amikor is a konszenzus melletti hangok kerülnek többségbe ('többségi konszenzus').
A hagyományok „újra kitalálásától" nem kell félni, amennyiben az konszenzust élvez, illetve a közösség szolidaritása felé konvergál. Különben 'Végjáték a Duna mentén'
2002. június 10.
Windows Live: Make it easier for your friends to see what you're up to on Facebook.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése