…és sebezhetőség

.
.

Rembrandt , A tékozló fiú hazatérése: "többségi fogyatékaink"
hazatérésének szimbóluma?

B-év, 3. hét, V. (MTörv 18,15-20; Zs 94; 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28)

Julia Kristeva „Szabadság, egyenlőség, testvériség és…. sebezhetőség" című esszéjét olvasom. (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press 2010) A Francia Fogyatékkal Élők Tanácsa jelentéséhez járul hozzá írásával. „Bármilyen fogyatékról legyen is szó, a velük való találkozás mindig egyedülálló konfrontáció, semmi máshoz nem hasonlítható. A fogyatékos személy nárcisztikus sebet nyit a fogyatékkal nem élő önazonosságában. A fogyatékkal élő testi és lelki halál veszélyével tölt be, az összeomlás félelmével. Sőt, azon is túl: az emberi élet határait látjuk szétrobbanni e szorongás erejében."

Ami Kristeva gondolataiban izgalmas, hogy a közvetítések szerepének fontosságát veti fel. A Felvilágosodás óta sikerült a fogyatékos személy közéleti jogait elismerni. Mára a nyugati társadalmakban eljutottunk az egyenlő alkalmak megteremtésének igényéig. Fontos, és láthatatlan történet ez. Talán ez a fejlődés az, amely „láthatatlan", de legalábbis önmagából nem következő történetre Európában büszkék lehetünk. S izgalmas kérdés: mi motiválta törvényhozásokban, társadalmi szervezetekben, egyéni gondolkodókban ezt a szellemi késztetést − és morális összpontosítást? Meglehet, az intézményes vallásosság gyöngült a szekularizácó szorításában: a Lélek, az emberség lelke, azonban közöttünk ható jel.

A „Nagylelkiismeret" mozdulásán túl, azonban, a feladat még óriási. Kristeva aláhúzza: a társadalmi szolidaritás a fogyatékosokkal nem valósult meg. „Szakadék választja el a fogyaték világát az hiány-nélküliek világával." (Küzdök a fordítással: az alkalmasok, egészségesek, a teljes képességgel bírók világával?) Itt emeli ki az üzenetvivők szerepét a − s figyeljünk szavaira − a két „kegyelem nélküli" világ között. Az egyik a fogyaték világa, a maga szenvedéseivel és védekező, ám egyben kétségbeejtő elszigetelésével. A másik „fogyatékos világ" a teljesítmény, a siker, a verseny, az élvezet és a látványosság világa, ami „nem akar tudni" magán kívül semmiről.

Kristeva tovább kérdez, az okokról. Ki, mi felelős a két világ egymásból kiszakadásáért? Ok lehet, mondja, a katolicizmus, mely noha kétségtelenül együtt érző, de miközben „lehajol", infantilizálja is a fogyatékkal élő személyt. Egyfajta dolorizmus, vagy ʻmiserabilizmus' ez. Hiányzok belőle a „kegyelem" mint segítség itt és mostként megélt, „hús-vér" kontaktusa. A szekularizáció épp így felelős. Az a felvilágosult racionalitás, amely miközben kiszolgálta a mindenkori gazdasági növekedést − épp a közösségi kapcsolatot, mint önértéket, hanyagolta el teljesen. Elárulta. S ez a felvilágosodott liberalizmus, miközben a keresztény vallás mazohisztikus és kirekesztő hajlamaival harcolt − egy hasonlóan diadalmas humanizmussá gyúrta önmagát. Mely triumfalizmus a „humanizmust" egy olyan párhuzamos Mindenhatóság képére formálta − mely épp a sebezhetőségnek és sebesülteknek nem hagyott helyet. S állapítja meg Kristeva, zsákutcába értek fejlett társadalmaink.

Ő maga pszichoanalitikus, Európa talán leg szekulárisabb államában, Franciaországban. Huszonöt év analitikus gyakorlata mondatja vele: a tudatalatti világa egyértelműen láthatóvá teszi, amit tagadunk. Az ember sebezhetőségét. S a kihívás a freudi díványon kiderült űr. Ez a mindannyiunkkal együtt elő „fogyaték" mára követeli a választ: értelmet adni születésnek, halálnak, hiányainknak. Vajon fejlett demokráciáink képesek elkísérni az életünket, határaival, hiányosságaival, valóban táplálva az embert? Nem tudunk az egyetemes sebzettségünkhöz viszonyulni.

S Kristeva folytatja. Ez az egyetemes és meg nem hallgatott fogyaték ébredésünkhöz kell vezessen. Szükség van az emberi nézőpontra, szükség van tagadni a hiper-produktivitást, a mindent kitöltő konzumcsillogást, és az esztelen vallásháborúkat (politikai változatában is). Hiányainkról beszélve változhat újra gondolkodóvá a világ. De ki ad hangot a bennünk élő megváltatlanságnak?

*

S töprengéseim itt csatlakoznak Kristevához. Elégséges-e a „pszichoanalízis"? Valóban az egyetlen tapasztalat, kilátópont az emberi szenvedésre − amit a „tiltakozó", tökéletességében önelégült Európa tagad? A problémát, amit Kristeva felvet, sok irányba ki lehet bontani. Értelmes irányokba. Bennem két kérdés merül fel, vázlatszerűen.

Az első, vajon a fenti, tagadás világa, nem jelöli-e meg a közéletet is? Idehaza, a válságnak ezek az évei, nemde egy olyan helyzetben találtak bennünket, ahol a „pártok" képtelenek a másik fogyatékára − mint sajátjukra válaszolni? Minden oldal „nárcisztikus identitássebeiből" − félelmeiből − válaszol. Ezért nem tudnak a kormányzó elitek társadalmuk sebeihez odahajolni. Mert magukban tagadják azt. Önmagukon kívül nem ismernek fel életet. S végtelen elszomorító, hogy az „írástudók" sem összekötnek. Ami körülöttünk van, ezért nevezem az „elvettetés" publicisztikájának. Egyetlen hírportált sem tudok kinyitni, hogy ne a másik „disabilitását", fogyatékát démonizálja. Ezért beteg Európa, egyformán, szélsőjobbjával és gyémántfényű demokratáival.

S még egy albekezdés, mely ide tartozik. Egy országot közéleti- és civil kultúráját mélyen minősíti az internetes kommentek kultúrája. A verbális agresszió amivel a hírportálokon találkozunk, kérdés és ítélet. Vajon mennyire képes a magyar társadalom partnerként, azaz aktívan, a másik felet bevonva, együtt élni fogyatékosaival? S hogy a kirekesztő komment-kultúra és a nagytársadalom ʻnarcisztikus identitás-sebei (félelmei)' mennyire esnek egybe, nos, nem lennénk optimista. Mi volt előbb, médiánk és kommentjeink kulturális szintje, társadalmi tudatunk, vagy az a bizonyos tojás. A kommentek mindig csak a piramis alja. A magasabb szintekről árulkodnak. A maguk primitív kirekesztő reakcióiban leleplezik, hogy „ott felül" igazán senkinek nem érdeke, hogy demokratikus közszellemet hozzanak létre.

*

(Ez a zárójeles rész kéretik az eszmefuttatás végén olvasni. Vagy kihagyni, az apolitikus olvasó érzékenységét tisztelendő, hogy e beszúrás ne törje meg a fogyaték erdeti asszociációját. Tehát, mintegy az al-bekezdés al-bekezdéseként, idős barátom épp kézhez kapott leveléből egy gondolat. Auschwitz „fogyatékával" háta mögött. Arról töpreng, mi az, ami miatt nincs élhető közélet odahaza. Mi az a „többségi fogyaték", úgymond. „De kinek mondom el mindezt? Nem tapasztalta ugyanezt már Szombathelyen? Nem áldozata ennek a légkörnek? A püspöknek, aki…elődje, a ʻzsidó-mentő' püspök emlékezetére szimpóziumot rendez, de csak azért, mert pillanatnyilag így illik, de ő tudja, és feltételezi, hogy mindenki, akit illet is tudja, hogy ez csak a pillanatnyi követelmények miatt történik, és belül marad minden a régi! A magyar egyház az őszintétlenséget fennállási stratégiává tette, az antiszemitizmussal, de persze a békepapsággal is. Az őszintétlenség szalonképessé vált. Úgy teszünk mintha, de…" „Ez nem ʻzsidó ügy', ez a demokrácia higéniája." Nem elég nem antiszemitának lenni, nem zsidózni, azt tenni is kell. Akár alkalmas az a közszellem, akár nem.

Mert a kérdés valóban ez, a „politikailagkorrekt", demokrácia-, zsidó-, és médiaszabadság-védő kommentek esetében is. Az „értékkorrekt" kommentezők, bármelyik oldal portáljain, félek, szintén az őszintétlenség szalonképessé válásának az esete. Védjük a demokráciát, elítéljük, földbe-döngölve mindazt, ami „antidemokratikus", mert így illik? S jelenik meg „halálos fenyegetettségként" (Kristeva) a „kommunista", a „szociálliberális", a „nyilas-fasiszta", a „gyurcsány", a „libásbajnai", a „viktátor", a „barackos-fütyülős etelközi csorda", vagy épp a „magyar genetikailag alávaló". Ahonnan, valljuk be, már nem is nagyon lehet tovább. Mind-mind a „fogyatékkal élő" mint az identitásomra mért fenyegetés s az ebből következő félelem és elutasítás lélektani köreit követi. A kőkemény tagadását, hogy én-képünkből valami − épp a Másik valódi képe − hiányzik. Azaz, önmagunkhoz való helyes viszonyunk.

S hogy ez a zárójelen belüli történet, és a fenti „zsidómentő" kép teljes legyen, barátom leveléhez visszatérek. Ugyanabban az egyházmegyében (sic!), igaz, egy budapesti felettes egyházi hatóság, iktatott levélben próbálta tiltathatni, egy katolikus középiskolában, hogy diákok egy zsidó hitről, kultúráról és spiritualitásról szóló sorozaton részt vegyenek. S máig töröm a fejem, mert érdekelne, vajon nemde épp e püspök-generáció egyik tagját kérték fel a levél írói − mellesleg az intézmény máig hivatalban lévő igazgatója és igazgatóhelyettese − „szakértőnek", hivatkozási alapként? Vagy ürügyként. A két esemény között − zsidómentés és sorozat-eltanácsolás − az idő mindössze néhány év volt. S az is igaz, hogy a deportálásokhoz való fogyatékainkkal szembenézni akkor még „nem illett". Nem volt „divat". A késői kiállások a „fogyatékaink" mellett, mindig demokratikus deficitet tár fel. Hordozott és főként újra-teremtett „narcisztikus identitás-sebeket". Máig kísért abból a bizonyos levélből − Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet − az egyik kifogás. „Nem tartjuk helyesnek, egy másik vallás szimbólumával (Dávid csillag) katolikus iskola programját hirdető szórólapot ellátni. A katolikus szülők azt várják el a katolikus iskolától, hogy a gyerekeik hitét megerősítse".Tehát, a "zsidóság" hitünk épségét fenyegető fogyaték? S épp a zsenge, még ki nem forrt hitre veszélyes?

S számomra örök rejtély, s sajnos, egyben örök magyarázat is, a „magyaregyházak" miért hallgatnak szelektíven. Azaz, miért állnak ki szelektíven ügyek mellett. S ez a keresztény közösségek maradandó hitelvesztése a társadalomban. Hogy a „világosság fiai" mindig csak a mi ízlésünk szerinti oldalon vannak. S így válik a politizáló egyház „rendszerkonzervatívvá". Elvétve az arányt, ami az „érték-konzervativizmus" oldalán tartaná.

Bármilyen nehéz is elfogadnunk, a kilábalás egyetlen útja közös fogyatékainkról őszintén párbeszédet folytatni. Addig maradnak a kettős mércék. S főleg, amiért ezt a zárójeles bekezdést kezdtem. A fogyatékkal élő embertársról nem lesz „társadalmi konszenzus". Mert társadalmi konszenzus sincs − csak magasabb szintre emelt „kommentkultúra". S szomorú, hogy demokráciánk holdudvara a névtelen kommentkultúra infernója. Annyi névtelen kommentező egész Európában nincs, mint nálunk. A néven nevezetlenség kényelmes világa ez. Kellőképpen narcisztikus, épp a legjobb minden politikai erőnek. Mert a „nárcisztikus identitás-sebekben" élő ember a legideálisabb szavazó politikai váltógazdaságokban.)

*

A másik vázlatos gondolat a Kereszt és a tudatalatti kapcsolatáról szól. Kristeva inti a politikacsinálókat, hogy hallgassák meg a tudatalattink megnyilvánulását. Mert ott, az egyén és a közösségek szenvedéseiben az elveszített egyetemességet találhatjuk meg újra. A sebezhetőség kölcsönös világát. S kérdésem: vajon nem a Kereszt üzenete Európa hiányzó tudatalattija? Nemde a rég olvasatlan zsidó-keresztény Isten az, mely egy Nép és egy Személy történetében ki meri mondani: sebezhetőségünket? Amikor maga Isten, Tórába, Jézusba testesülve mer kivonulni az önmagán kívülre vak történelemből? Megmutatja: ott, ahol démont látunk, ott, a bűnbak − a bennünket fenyegető „fogyatékos" − helyén: Ő van. A felénk kommunikáló élet. A másikig bennünk útra induló szemünk, lábunk, szívünk?

S itt, ezen a ponton szólal meg közegünkben az evangélium. Határátlépésre tanít, kegyelemmel határossá formálni határainkat. A fogyatékról, mint alkalomról beszélni. „Milyen új tanítás ez? Hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is és azok engedelmeskednek neki." (Mk 1,27)

2012.01.28.