Illusztráció: Cseh Tamás, Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza
http://www.youtube.com/watch?v=v-emWOIFq8I
Cseh Tamás, Csönded vagyok
http://www.youtube.com/watch?v=Lf01kCVl22w&feature=related
Egy konzervatív naplójegyzet (Döblin margójára)
Nemcsak George Eliot „természet-megfigyeléseiben" létezik az elmúlt történelemmel való kapcsolat. Ismét Németh László írásai a kezemben, Széchenyiről. Okos soraiban egy másfajta természet is megfigyelhetővé válik − a magyar történethez, mint önismeretünkhöz való viszonyunk. A legtalányosabb magyarnak nevezi. „Az, hogy ő volt a legnagyobb magyar: vitatható; az, hogy a legtalányosabb ő volt: vitathatatlan." Talányos: mert, mint naplóiban ő maga írja, „Huszonnégy magyar szót tudtam rosszul és bután, amikor mint ellenzéki a mágnástáblán hatvanezer forintot ajánlottam föl, magam sem tudtam pontosan, mire… s nyolc napon belül a legnagyobb magyar lettem, aki valaha élt."
Széchenyi magyarrá válása, a legizgalmasabb. Németh László „idegenből közénk hullott angyalnak" nevezi. Aki „behullásával mindent meghódított, fokról fokra maga is meghódíttatik; fölfedezi és belészeret a magyarságba: ezért lehet a mi nehéz óráinkban olyan nagyon vigasztaló." Megismeri, és megszereti a születő magyar irodalmat. Az öreg Berzsenyinek nem kis elégtétele, hogy a Hitel az ő idézeteivel van teleszórva. „Vörösmartyt is megszereti; a tébolydában a Szózat és az Élő szobor ott van még beszűkült tudatában. Kétségbeesett állapotát, úgy érzi, Petőfi írta meg a Felhők-ben: ʻAgyamban egymást szülik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok.'"
Annak, hogy épp Széchenyi-ről olvasok, oka van. Aggódva figyelem az otthoni belpolitikában bekövetkezett posztmodern haláltáncot. Szinte „döblini szorongással". Posztmodern, mert feloldása nem lesz. Posztmodern haláltánc, mert szereplőit tekintve, a magyarságról való töprengés előtti és utáni világ. S egészen bizonyos: vér fog folyni. A maradék szellemi vér is elfolyik majd. Mely, még utolszor, talán a legszükségesebb helyzetben, egyfajta „szellemi vérszerződéshez" még elégséges lett volna.
(S itt most teljesen másodlagos, hogy egy anyagi- és piaci érdekeiért szűkölő euro-atlanti szövetség, gátlás nélkül vált le alkalmatlannak ítélt miniszterelnököket és kormányzatokat: „technokrata" kormányokra. Mint ahogyan Olaszországban is áll a bál, miután kiderült, hogy Angela Merkel német kancellár forródróton felhívta, és utasította Napolitano olasz államelnököt Berlusconi lemondatására. Nincs illúzióm, ezt a drámát, hamarosan élőben láthatjuk. S az is teljesen mellékes, hogy Mark Palmer, aki a nyolcvanas években az USA magyarországi nagykövete volt, nyíltan bátorítja a kormány ellenzékét a nem-demokratikus ellenállásra. Az USA dél-amerikai „helyi konfliktus-gerjesztés" politikája, mindegy, hogy arab ellenzékeket, vagy demokratikus ellenzékeket szponzorálva, de nemzeti érdekeik szolgálatában, ugyanúgy a cél szentesíti az eszközt esete. De ismétlem, itt, a ma esti Széchenyi olvasásban, nem ez érdekel.)
Hanem az a légüres tér, amiben egy ország szellemi és morális haláldrámája történik. Az abból kivezető út.
Széchenyi aktualitása épp a már említett magyarságának születése. Ez az idő, amibe értünk, a magyarrá válás ideje. Magyarrá, úgy, ahogyan azt Széchenyi érti: a „kelet népeit az európai műveltség parlamentjében képviselni". (N.L.) Mert jelenleg, a tömegtüntetéseket szervező ellenzékkel kapcsolatban, az érzésem, Széchenyié: „Meg kell undorodnom a véremtől". Törékeny is, nem is a párhuzam, amit naplójában ír az alkotmánnyal járó lármáról és sérelmeseiről és huzavonáról. „Úgy érezte, valami képzeletbeli, szóvirág szabadságért szalajtjuk el a műveltségből és anyagi jólétből eredőt." (N.L.) (De ismétlem, nem magánízlésem a lényeges, hogy Dopemanokkal, „tudsz egyetlen győztes szabadságharcot mondani, amit megnyertünk"-kel poénkodó indexes, urambocsá', posztmodern suhancokkal, nem nagyon tudok közösséget vállalni. Ahogyan az Új Ellenállást meghirdető LMP-vel sem. Kivételesen, tényleg igazsága lehet a kormánypártoknak, hogy inkább, szimbolikusan, a „bankok elé", s a „wikileaks-es amerikai nagykövetség elé" kéne odaláncolni magukat. S, természetesen, az iraki- és líbiai háborút kirobbantó nagykövetségek elé. S rákérdezni, nemde, az mohó piacelosztásért folytatott „poszt imperialista" háborúk, maguk a jelen pénzügyi, hitel, és gazdasági válság jelentős elmélyítői? Az Iránnal szembeni legújabb gazdasági embargók − kőolajexportjának teljes elszigetelése − újabb lépés, a világ kollektív bizalmi válsága felé. Innentől szálltak el az olaj- és energia-árak.)
Amiért Széchenyi „magyarrá válásából" tanulhatunk, a mi posztmodern törzsi háborúnkban fontos. Hogy talán, épp úgy, mint ő tette, kormánypártoknak, és ellenzékeiknek, meg kéne tanulniuk egy új, valóságos viszonyba lépni − elmaradt népükkel. Egy új szövetségkötés ideje ez. Nemcsak a magyarság újra-tanulása, de a politikai identitás újra tanulásának alkalma is ez. S tényleg lelkére tudni beszélni ennek a posztmodernbe foszlott magyarságnak. Erényeit, a benne lévő jót meglátva, nem illúziókat keltve, de fáradságos „valóságtanulással". „A másik, akit költői után Széchenyi a magyarságban igazán megszeretett: a magyar nép volt. Ő az első főúr, aki osztályával a magyar jobbágyságért harcba keveredett." (N.L.)
S tulajdonképpen, ez izgat. Senki sem mondja ki, a „jobbágyság helyzetét", e metaforát kibontva, ma. Csak illúziókeltés és hitetés van. Hatalomért. A demokratikus látszatok fenntartásáért. S valahol, tényleg nagyon vissza kéne mennünk az időben, a mi „elioti tájunkban". Ahonnan világosan látszik és kimondható: hazugság a politikai váltógazdaságra épülő demokrácia. Most fizetjük az árát − egy ország haláltáncában − a kampánystábok vezérelte totális háborúknak. Nevezetesen, annak a velejéig hazug demokráciának, ami 1991 óta követi a logikát. Amit a kormányzópárt mond, annak az ellenzék az ellenkezőjét mondja. És viszont. Tagadások, ellen-tagadások. Csak a „jobbágyi állapot" marad. És egy olyan világ, ahol euró-tízezreket kereső brüsszeli bizottsági tagok, és euró-százezreket kereső „IMF, stb." szakértők döntenek megszorításokról − szó szerint jobbágybérből élő népek felett. S a „forradalomszervezők", demokratikus rendszerváltásokat levezénylő profi külpolitikák nagyon jól tudják: a Maslow-piramisok népe gyomorkorgásra lázad.
Meggyőződésem, hogy lehetséges, hogy mint Széchenyi esetében, a politikai elitek, születőek, s régiek, „közénk hullott angyalokká" váljanak. S befejezésül, egy áttételes analógia. Másként is lázadható korunkkal: „A konzervatívok a forradalom előtt ellenfelei voltak, de mostani viselkedésük olyan nemes, hogy ha más ok nem is volna rá: ez egy miatt is büszkék lehetnénk, hogy magyarok vagyunk, s mennyei élvezettel kellene szürcsölnünk a hitet, hogy egy nemzetet, melynek lefelé és fölfelé is ennyi független fia van, nem lehet olyan egészen könnyen tönkretenni." Talán megszülethet majd egy hasonló naplóbejegyzés, ebben a posztmodern, globális Bach-rendszerben. Ahol csak a „közénk hulló angyal-lét" tilos.
2012-01-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése