Kollektív szem

 

Karácsonyi szünet. Gondtalan olvasás: a gondok világából betűk világába merülten. George Eliot korai kisregény-ciklusából (Scenes of Clerical Life) Mr Gilfil's Love-Story – t olvasom. Nem is elsősorban a tragikus szerelmi történet érdekel. (S melyik szerelem-történet nem tragikus?) S még csak nem is csak hittel szembeni szkepszise, ami egy nőtől azért szokatlan a tizenkilencedik század derekán. Sokkal inkább George Eliot (valódi neve Marian Evans) táj- és helyszínmegfigyelései.

A nyugati betű csodája ez. Mint egy háromdimenziós tájkép: a történet mögötti Természetet figyelhetjük meg. Azt a megfigyeletlen történetet, mely kapcsán ma a globális klímaváltozás kapcsán (nem) beszélünk. A tizenkilencedik század iparosodó Angliája ez. A gépek zajától még érintetlen táj emlékezete − még élő. Ám egyszerre már teljes, vagy fél-múlt is.

Az angol irodalom legfigyelmesebb „realista látása", talán nem véletlen, egy női szemé. Férfi íróknál nem, vagy másként kap figyelmet a táj. Ez a szem, radikalizmusa mellet is, női tekintet. Mint egy termékeny anyaméh, kívülről figyeli meg a világot. Az kavicsos út, park- és kertrészletek: valóságos élmény. Személyesség.

Ám ami Eliotban tekintetem vonzza, az a tudatos észlelésen túli „táj". Az az a bizonyos három, sőt, négydimenziós térkép. Történelmi séta − zarándokút − az idő és a természet belsejébe. A nyugati betű tényleg magába fényképezte a világ totalitását. Éjszakák, nappalok, évszakok körciklusát. A megfigyelt napfény, e Fényben kibomló történetekben: az ezernyolcszázötvenes évek itthon tájaira is ráismerhetünk. A természet és benne az ember őslélegzése, egyetemes. A szív, a történelem karmái, a természet vegetatív élete: ugyanaz.

Ám nem csak a „nyugati betű" csodája ez. A nyugati írásmód − regény − a kollektív szem felelősségébe vezet be. Egyfajta commuio sanctorum ez: a felelős szemek közössége. Processzorok vezérelte pupilláink világából kilépni. Abba az elfeledett, megfigyeletlen világba − melyet épp e tizenkilencedik századi regények őriznek. Az átlépés, pontosabban, át-látás ebbe a világba: az angyalvilág érzékének születése. A transzcendencia egyfajta újra-felfedezése. Empirikusan megtapasztalni azt, ami processzorvilágunkon túl van.

S hiszem, ez a keresztény kulturális emlékezet titka. Keresztény − elioti értelemben is. Mert George Eliot lázad: nem hisz, nem tud hinni. De ha már nem tud, akkor legalább az embert figyeli meg, s táját, épp olyan hűséggel, mint a gótika tette Isten részleteivel. E kulturális emlékezet hivatása: megfigyelni a drámáiba növekvő emberi szív, az ember alkotta világ, és a természet egymás mellé helyezett történetét.

Ahogyan Eliot is teszi. "Miközben e fiatal szív őrlődött az elhordozhatatlan teher alatt, a Természet jottányit sem engedett útjaiból; ő, az érinthetetlen nyugalom és félelmetes szépség. A csillagok fenn, szapora sietségben örök pályáikon; a dagályok már az utolsó várandós növényt is betakarták; miközben a Nap tiszta égboltot ragyogott a serénykedő nemzetekre a suhanó Föld túloldalán. Az emberi elme és tettek folyója tovább sietett mind szélesebb útján. Csillagász figyel a távcsöve végén; nagy hajók szelik a hullámokat a cél felé; a fáradhatatlan, tülekvő kereskedelem, a forradalmak tüzes lelke, csupán rövid pihenőt tartanak; álomtalan államférfiak félik a másnappal beköszönthető válságokat." (Mr Gilfil's Love-Story, Chapter V.)

Mert e nélkül a múltba való alámerítkezés nélkül: minden beszédünk üres a Föld-közösség védelméről. Szavaink üresek. Mert soha nem láttuk azt a tájat, melyben géneinket hordozó őseink jártak. A mára már csak betűink (tájmegfigyelések) hordozta természetet, ha nem látjuk: nem lesz Rá, Róla, Védelmében szavunk.

Amint bamba világunk még tapsikol is, ahogy az Independent technikai „bértollnoka" teszi tudósításában. Milyen csodálatos, s mennyire energiatakarékos, hogy a két-sugármeghajtású utasszállítók ezen túl rövidíthetnek az északi sark fölött átrepülve. Persze. S a megspórolt üzemanyagon, majd még több gép szállhat „processzorhorizontjainkon". Az ilyen, és ehhez hasonló cikkeket, mintha csak cégek marketingkatalógusaiból töltötték volna le.

Ha nem nyitjuk meg Könyveinket a Tájra: sem Könyvünk, sem Tájunk nem lesz. S végül, azt hiszem, Szemünk sem. Csak, ahogy Pilinszky fogalmaz, „pokolra csavart pupillákkal" olvadunk fel a processzorvilág generálta hírekbe. S előtte még infarktusra csavart szívekkel tapadunk, utolsó mátrix-kalandként, a tőzsdei monitorokra. S így leszünk, egy másik isten marionettjei. Könyv, Szem, s Könny − (azaz, s ez itt egy kimondhatatlan szó) − nélkül.

 

2011-12-29