.
Racionális korunk vergődik. Helytelenül gondolkodunk a történelemről. S azt látjuk, milyen az, amikor a kalkuláló ész pánikol. Tulajdonképpen Auschwitz óta nem volt példa rá, hogy az európai „értelem" pánikolt volna. A két nagy világégés után sem ingott meg a modernitás önbizalma. A posztmodern bizonytalanságaiban sem esett kétségbe kultúránk. Maximum a korrekció lehetőségét vetette fel. Ma éljük át először, hogy kultúránk racionális énje − mely a növekedés illúzióját, mint önmaga mindenhatóságát bálványozta − pánikol és kapkod.
S épp ezzel érkezett el az idő, hogy a Történelemről, mint egyenrangú partnerről elgondolkodjunk. Történetünkkel, mint belőlünk szelídülő vagy elvaduló Angyallal, beszélgessünk. Azaz: a Történelem beszéljen velünk.
Az európai értelem, most, az euró zóna krízise kapcsán, még mindig kolonizálni akar. Még mindig elhiszi, hogy a valóság gyarmatosítható. Hogy a történelem, a maga embert visszatükröző kényszereivel, passzívan alakítható anyag. S most, a globalizáció válságában először, ez az „anyag" nem idomul. Újabb válsággal válaszol. S mint egy formátlan káosz, magába csalogat értelmet, erőforrást: s most a manipulált történelem győzelemre áll. Revánsot vesz: felfalja egykori gyarmatosítóit. Pontosabban: azt a bürokratikus civilizációt, ami tudatosan nem emlékezett meg önnön áldozatairól. S most, e gyásztalan, a múlt ártatlan áldozatait meggyászolni nem tudó hódító Európa kap keserves leckét. Az áldozattá válásból, a szenvedésből. S mint az általunk uralt Nagytörténelem esetében, most is a legvédtelenebbek kapják a legmélyebb sebeket. Mint mindig, történelmünk gyalogsága.
Nos, ebből az akarnok Európából elcsendesedni tanulhatunk. Ádvent negyedik vasárnapja − katolicizmuson belül és kívül − az értelem egy másik régiójába emel. A történelemről gondolkodás másállapotába. Szó szerint, hiszen az Angyal szavára egy fiatal zsidó lány ma Megváltót fogan. S innentől az a történet kezdődik el, melyet az anyák történelemlátásának nevezhetünk. S azt hiszem, ez Isten valós történelemlátása is. Nem az a történelemre gondolás, amit „gyarmatosító" értelmünk tulajdonít „Istennek", amit legjobb esetben is maximum hatalmi partnernek lát. Önmaga „értelmét" feldicsérő hatalmi partnernek.
Isten történelemlátása „méhen belüli" látás. Soha nem kívül áll a történelmen, ő mindig várandós a történelemért − mindig felelős. Az Angyali Üdvözlet jelenete ebbe a felelősségbe avat be. Szuper-racionális és profitelvű „férfi" (harcos) világunk egyszerűen nem hallgatja meg az életet hordozó anyák tapasztalatát. A történelmet „várandósságban" látni, döntő tudás. Aki életet hordoz, a nők terhességük alatt látszik ez az átváltozás, ösztönösen rávetíti világára a benne hordozott életet. Lehetőségeivel, értékeivel. Békét kíván, növekvő, biztonságos életet a kintnek is.
Ezt a békességet, kint és bent életbe változását kéne kivetítetünk − a remény nélküli világra. S megjelölni e jövő melegével. Hogy pánikrohamaiból, tüntetésekből, pánikoló demokráciák, és a háborúkon keresztüli stabilizációk világából: kilépjünk.
S ez, egyszerre, a keresztény hit világa is. Annak a fiatal, angyal szavára teherbe eső nőnek az intelligenciájával egységben látni a történetet. Ahol a mi szerepünk a korrekció − eddigi „istenolvasataink" kijavítása. Mert Mária megérti: Isten Megváltókénti érkezése mit jelent. Az, hogy a „Méhek ismerője" megváltani jön Izralet, azt is jelenti, hogy megítélni jön őket, és nem csak „ellenségeiket". Egyetemességben gondolkodásra hívás ez. S főként: megállni legbelül. S a hangsúlyt áthelyezni: nem az a lényeges, amit én (mint ego) teszek Isten országáért, hanem amit Ő tehet értem; értünk. Kilépni megváltónak hitt, figyelmünket elterelő projektjeinkből. Hisz mindig könnyebb elfoglaltságot találni, semmint nyitottságunkat az életre élni. Relatív elcsendesedésben.
S ha tartjuk az ádventi készület idejét, akkor érezni kezdjük, hogy Ádvent lényege nem „általában" várakozni Krisztus második eljövetelére, amikor világát megítélni jön. Ádvent értelem a mindennapi előkészéület hogy találkozzunk Istennel a hit mindennapi rutinjában. Ha nem teszünk erőfeszítést, hogy a mindennapi köztünk való eljövetelre figyeljünk, elvétjük a lényeget. Ádvent, Isten részéről elsősorban mindennapi erőfeszítéseinkre válasz, hogy keressük őt a „banális" mindennapiban. Isten végidőkbeli, „drámai válaszát" a most(b)ani való hűségünk határozza meg. Miként pánikoló világunkat is: megoldásaiban tud-e az emberek jelenéhez közel hajolni. Avagy, valami egészen mást keres.
2011-12-18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése