Heródespaktum (Világkarma)

.
.

Meglep, milyen könnyedén söprik félre a keresztény egyházak kritikáját az „Egyesült Piacok". „A foglaljuk el a City-t" tiltakozómozgalmakat ugyanez a mozdulat tessékelte hallótávolságon kívülre. Pedig amit felvetettek: a hitel- és pénzügyi tranzakciók morális elszámoltathatósága. A mainstream média ismét hallgat arról, hogy Európa egyházi vezetői a legélesebben emelték fel magukat a reál-termelésre ráépülő, ún. második- vagy virtuális gazdaság autonómiája ellen.

És ez a hárítás nem meglepő. Mert a morális újra-szabályozás elfogadása esetén alapvető kérdéseket kéne megválaszolni. Elfogadható-e, a kamatokra épülő rendszer, ahol a kamatok nem ismernek el korlátozást. A 7-10 százalékra felvett és visszafizettetett kölcsönök világa: morálisan elfogadhatatlan. Az uzsora természete az: befektetés nélkül, nulla teljesítményre, hét, tíz százalékos haszonra szert tenni. Munka − ráfordítás nélkül. S az „eredeti bűn" abban összpontosul, hogy a hitel-felvevő kiszolgáltatott helyzetben van.

Valami miatt, ez az önjáróvá és Érinthetetlenné lett rendszer, mérhetetlen agresszióval válaszol. Tipikusan megismétli mindazt, amit Auschwitz és a gulágok kapcsán a modernitásban kárhoztattunk. Centralizál, homogenizál, kolonizál mindent: egyneműségbe.

A BBC-n legalább van értelmes vitaműsor a kapitalizmus válságáról. Persze, az egyik vélemény: nem a kapitalizmus van válságban, csak a pénzügyi szektor. Egy másik, női hang, számomra szimpatikusabb. A protokoll rendszervédő beszédek közt az ellenkezőjét állítja. Igenis a kapitalizmus van válságban. Nem lehet tovább takargatni a rendszer korruptságát. S jön az ellenhang a vitaműsoron belül: a kapitalizmusnak nincs alternatívája.

Pedig van. Lennie kell. S ennek neve a valós termelésre épülő gazdaság. Azaz: valós termelésre és valós elosztásra épülő gazdaság. S ebben a nagy zűrzavarban, egy egyházi megnyilatkozás fején találja a szövet. „Ez a mostani válság figyelmeztetés, hogy a természet erőforrásait fenntarthatatlan módon éljük fel."

S ott, a nagy Centrumokban, mégsincs semmiféle pánik. Ön-kérdésbe tevés. Az „Egyesült Piacok" ideges és hatalmas vezetői csak szajkózzák egyre tovább: fel kell tartani a gazdasági növekedést. Minden áron.

S most, Magyarország kapcsán, kapkodom a fejem. Az elmúlt tíz évben nem írtak annyit Guardian-tól, Independentig, mint épp most. Mintha Európa rettegne, hogy a tagok egyenként, aztán majd mind tömegesebben: kérdezni fognak. Ezért lep meg ez a rendszerszintű letámadás és démonizálás − ami a Fidesz-KDNP minden „kanásztánca" ellenére, indokolatlan. Hacsak, nem a Kulturális Szuperegó, az „Egyesült Piacok" cenzorénje tagad, s válik agresszív, „ödipális" kontrollá. Mert, s magamban töprengek csupán, minden áron fenn kell tartani a hitelezés áramlását a rendszeren belül.

A Fidesz-KDNP teljesen mellékes, mit mond. Amit politikájuk kap, az nem politikájuknak szól. Ami e politika mögött megtörténhet, az kelt a rendszerben félelmet. Hogy az abszurd rendszerzavar, amit Magyarország furcsa kormánya előidézett, milyen kérdésekhez vezet el − ha ezt a konfliktust magát végiggondoljuk. Mert közel sem egy kis, halálra eladósított ország története az, ami figyelemre érdemes. Megtanulhattuk volna, hogy ebben a morális kérdéseket hárító Európában, csak „trianoni határmegvonások" léteznek. Ami izgalmas: a morális rákérdezés az Európai Unió és Brüsszel legitimitására. Van-e joga egy bürokratikus intézménynek, aminek fogalma sincs a kelet-európai bérekről és megélhetésről, „osztogatni" a teendőket? Fenntartható-e, egyáltalán, elfogadható-e, a bürokratizálódásnak ez a szintje?

De leginkább a kérdés az, fenntartható-e az uzsora- (államközi) hitelezésre épülő rendszer. Kötelezhetőek e szuverén nemzetállamok adósságaik jövőbeli átütemezésére − a rendszerben felgyűlt amoralitással arányos adósságleírás nélkül? A brüsszeli bizottságokat soha nem választották meg demokratikusan. Úgy tűnik, ezek a bizottságok egyedül az Európai Unió mint gazdasági identitás védelmében hajlandók csak fellépni. Anélkül, hogy a legkisebb mérvű kritikai készséget felmutatnák a „második", manipulatív gazdasággal szemben.

Mindenki tudja, hogy az államok nemzeti adóssága sem a jelenben, sem az átütemezett jövőben nem visszafizethető. És még sincs, a leghalványabb törekvés sem kiszűrni a „toxikus", mérgező gyakorlatokat. Nincs, nincs „alternatívákban" gondolkozás. A moralitást evakuálta önmagából a rendszer − épp bűnös pénzügyi és gyarmati gyakorlataink keresztül. S a szélsőjobbtól való félelmében az „Egyesült Piacok" még csak meg sem kérdezik: ugyan, mi motiválná a szélsőjobbot, és egyébként is, a még emberként érző európait, hogy ehhez az Európához tartozzon?

A válaszok késnek. Ám ebben a késésben, érdemes elővennünk Chinua Achebe Széthulló világ című nagyregényét. Budapest, Európa Kiadó 1983. Végtelen pontos tanmese lehet arról, hogyan vált, önleigázása közben, az Egyesült Európából, „Egyesült Piacok". Hogyan lett rendszer-kötelező a nem-kérdezés az alapokról. A közjóról. S nem utolsó sorban „Istenről" − akinek emberképéért mindannyian felelősek vagyunk.

2011-12-27