Napkövetség

.
.

B-év, Ádvent 1. hét, P. (Iz 29,17-24; Zs 26; Mt 9,27-31)

David Attenborough a Dél-Afrikai klíma konferencia kapcsán ad interjút a Times-ban. Közelmúltban vetítették a Befagyott planéta című természetfilmjét a sarkvidék állatvilágáról. Mára, lenyűgöző képekben, dokumentumfilmet látunk. Mert megdöbbenti milyen rohamos a jégtakaró olvadása. Attenborough, tulajdonképpen, gyászolja a planétát. Megindítja a szépség és biodiverzitás eltűnése, melynek okozója az ember. S érdekes megjegyzést tesz, talán, magyarázatot. A városban élő ember gyakorlatilag teljesen elveszítette kapcsolatát a természettel. Napok telnek el úgy, hogy bármiféle állatot látna. S ironikusan teszi hozzá, ha ez bekövetkezik, az maximum az utcán átfutó patkány.

A napsütést, szó szerint a napfényt, figyelem a londoni délelőttben. Betűz szobámba. S a Napba nézve gondolkodom. Mérhetetlen pozitivitás és derű, amivel mindmáig magához emel bennünket a Fény, az életadó. Kiéget minden negativitást, ragyogásába olvaszt. Mint Bach sugárzó zenéje, aki, tulajdonképpen, benső napunkat figyelte meg. Ebből a Természetbe nézésből (mely a hívő számára Isten természetével egy) rendezhetők újra dolgaink. Leegyszerűsödni.

Szembenézni a gazdasági növekedés kényszerillúzióval. S mindazon kataklizmákkal, amit majd a visszaút jelenteni fog. Onnan, ahová a Fogyasztásgalaxis nevű illúzióba elindultunk. Mert hamarosan kiderül, hogy a fogyasztásra épülő infrastruktúra nem tartható el. Pontosabban igen, egyetlen, legkeserűbb áron: nárcizmusunkat kitolni a természetre. Mindent, azonnali kielégülés igényünket: s így felélni, kielégítésünk árán Attenborough „befagyott planétáját". Igen; most beugrik, Teresa Brennan gondolata ez. Lacan történelem-kritikáját gondolja újra, a Marxizmus gazdaság-kritikáját ökológiai érzékenységgel ötvözve. S érdekes dolgot feszeget. Korunk az ego kiterjedésének kora. Pszichés formációnk korai szakaszáé, melyben nárcisztikus önzésünk dominált. Az azonnali kielégülés, a kontrollnélküliség − Brennan szerint − az esztelen gazdasági növekedés legfőbb motívuma. Kihívó tézis. Ám mégis találó: az emberi mohóságot teszi felelőssé a „befagyott jövőért". A kulcs bennünk rejtőzik: csak mi tudunk megálljt parancsolni a „moho sapiensnek", akik már azt sem engedjük, hogy a természet regenerációs ciklusait megélje.

Nagy bukás lesz, mert máig nem tervezzük az ego-kor utáni jövőt. Mert erről a mostani jövőről le kell mondanunk. S szép lassan, visszaindulnunk, újra felépíteni a múlt leromlott „szervesebb" infrastruktúráit. Bármilyen paradox, s ijesztő a név, de csöndesen, meg kell indítanunk a vissza-vándorlást a valóban termelő foglakozásokba. Egyfajta, s Németh László sokszor kinevetett „kertmagyarországát", kinevelendő. Akkor is, ha lehetetlen vállalkozásnak tűnik a modernitás előtti állapotokba visszatérés. Nem ugyanoda. Ám a biodiverzitás akkori egyensúlyait mércének megcélozva. Mert nem lesz más út. Nem lesz más út, mint a helyi, organikus gazdasági-piaci struktúrákba való visszatérés, mint „gazdasági honfoglalás".

S a gondolat csöppet sem abszurd. Nem abszurdabb, mint háborúzni Európai Únióként, miközben épp összeomlik az európai gazdaság. Nem abszurdabb, mint Afganisztánban, Pakisztánban harcolni „békeidegen" érdekekért. Mert kezdem azt hinni, meggyőződéssel, hogy mindezek a háborúkban csak blabla a demokrácia terjesztésének mantrája. Nem; ehelyett az a bizonyos ego-kor, az ego Lebensraum-jának lobogói alatt harcolunk. Energiáért, fenntartható kényszeres fejlődésért. Helyette: a béke és a jövő tervezésének aszkézise, sokkal inkább valóság. Napba nézés.

S mindez a tegnap esti Kazah – koncert élményének hátterében. Bulat, az egyik fellépő hívott meg. Chelsea Town Hall, kulturális est Kazahsztán függetlenségének 20. évfordulóján. A Kerulen népzenei triót hallgattuk. Olyasmi vállalkozás, mint a mi Muzsikásunk. Yedil Khussainov (zhetygen, sybgyzgy, shankobyz, abyrgy hangszerek). Aigul Ulkenbayeva (domba), Samat Karbalayev (nemzeti hangszerük, kyl-kobyz). Ugyanazt, más nyelven, vetik fel, mint Attenborough vagy Brennan. A megőrzött természethez való viszonyt. Tágas sztyeppék, égbe szerelmes hegyek, vad telek: ám a természet minden hangjával. A pengő hangok egy bennünk hordozott egykori világot hoznak elő, „levédiás", s ki tudja mikori mélyemlékezetünkből. S megdöbbent ennek a zenének az összetettsége, komplex ritmusépítkezése. Távoli rokona ez népzenénknek. Ám talán, utolsó, hiteles nagykövetei ezek a dallamok: természet, emberi tudás, és kegyelem egyensúlyának.

*

S nem véletlen a párhuzamos, evangélumi történet. A befagyott emberi szemről. „Odamentek hozzá a vakok; Jézus megkérdezte tőlük: ʻHiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni?' (Mt 9,28)

2011-12-02

(Forrás: Gábor Bálint József )

Illusztráció: Aigul Ulkenbayeva

http://www.youtube.com/watch?v=zCaOLsuWLzU

Kerula:

http://www.youtube.com/watch?v=za76XCh6OxY

http://www.youtube.com/watch?v=N1JvA5K9fYY