.
András apostol ünnepe (Róm 10,9-18; Zs 18A; Mt 4,18-22)
Meghívástörténet. A tanítványok meghívása az evangéliumok kezdetén. Ahogyan a napkorong emelkedik a táj fölé. Városi háztetők, tűzfalak, parkok fölött; vidéki ablakokon betekintve; de ugyanaz a Nap. Most valahogy így áll meg az az első századi férfi. A galilai szegények hazájában. Pasolini Mété evangéliumából a kép. Rohanni kezdenek meghívójuk után.
S valóban, Pasolini fekete-fehér filmje, valószínűleg közelebb áll a történelmi valósághoz, mint későbbi beleolvasásaink. Igaz részletkérdés, de mégis fontos. Általában, szószékek magasztossága szereti a meghívástörténetet úgy látni, mint rendkívüli eseményt. Ami „creati ex nihilo", deux et machina, totál ismeretlenből elhívás. Váratlan isteni hangra. „Így szólt hozzájuk: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket." (Mt 4,19)
Ez azonban sohasem így van. Már előzetesen, mindig, ott áramlik bennünk egy meghívástörténet. Igaz, névtelen. De mindannyian hálókat vetünk életünk és a vele határos történelem mélyébe. Minden napunk kérdést formál. Mert a számunkra kimért idő, nem egy helyben telik. Nem mozdulatlanság. Lassú, nagyon lassú mozgás. De asztalainkat, szobáinkat, ágyunkat, érzéseinket, kapcsolatainkat − s így életünket − láthatatlan vitorla feszíti.
Ott, Pasolini fekete-fehér arcai kirobbanó örömöt mutatnak. A néven nevezés örömét. Így futnak a történetükre kapott Névtől részegen a betoppant Mester után. „Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt." (Mt 4,20) A történeti hűséghez hozzá tartozik, hogy az elhívott négy, már korábban is ismerte őt. (Jn 1,35 k.)
A tanítványság-történet nem áll kívül életünkön. Az Írásokkal való találkozás lényege éppen ez. Ott köröz fölöttünk éltető melege a Szónak. Tulajdonképpen évtizedek óta szemezünk vele. Isten, bármit jelentsen is e szó, épp úgy nem áll kívül történetünkön, mint a megismert barát, szerelmes, és házastárs. Benső vonzások, feléjük irányuló vágyak, teszik ismerőssé az „ismeretlen" érkezőt.
S ott, abban a történeti jelenetben, épp ez az izgalmas. A korábbi találkozásuk és a mostani útra indulásuk közötti erjedés. Az eltelt idő, mint be- és megtelt idő. Mint (ön)beteljesülés. Ki tudná megmondani, mi a határ az ismeretlen és Barát születése között? Hogyan születik a szerelmet, házasságot, barátságot, megtérést (metanoiát) alapozó bizalom? S egyáltalán, ismeretlenek vagyunk-e önmagunk számára, valaha is?
Azt hiszem, a szó rejtette „Istent" így kell újra értelmünk hálójába helyeznünk. Istent soha nem értjük meg és fogjuk fel helyesen, ha nem mint a fenti értelemben vett Érkezőt látjuk őt. Aki születik, régóta együtt, velünk: mint barátság, szerelem, bizalom. Születése − mert ez természete − nyilatkoztatja ki őt. Mint együtt történő történelem. Ezért kell keresnünk nemcsak az arc előtt, de az arcunk másik oldalán is Őt. Mert létezik a vallásoknak is ez a másik oldala. S ezt a másik oldalt felfedezni, ez meghívástörténetünk.
Ám a záró kép mégsem ez. Hanem a nap Auscwhitz fölött. Rossz volt a kérdés, amit utólag tettünk fel, hogy a szörnyűségben „hol volt Isten"? Furcsa, de a rossz lelkiismeretű késő-modernitás kérdése volt ez. Utólag is, oda, visszamutatni. S a válasz, amit adtunk, inkább felelősséghárítás. „Ott, a szenvedőben, a felakasztott fiúban". Utólag visszatekintve, meglep, hogy nem újra-Meghívástörténetben kérdeztünk. S azóta sem. Auschwitz, nem Isten tragédiája vagy bűnrészessége volt. Hogy miért engedte? Nem, a shoa és a gulág az emberi emlékezet mélységes kudarca volt. Az ember felelőssége, aki képtelen belépni önmaga és az embertárs történetébe. Mindenkori vallása, mint kultúrális szuper-ego másik oldalára. Azt hiszem, azt kellett volna kérdeznünk, ott, rögtön, az első reflexiókban: „hol lesz Isten"? Hol fogjuk újra megtalálni őt? Milyen hitben, milyen humanizmusban? S legfőbbként: hol fogjuk megtalálni az ott elvesztett embert? Magát azt a bizonyos Hálót. Bármit jelentsen is a szó, kezünkben.
2011-11-30
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése