Katedrálistekintetek
Winchesteri Székesegyház. Evensong előtti séta a történelmi városrészben. A Winchester College felőli utcák. Az angol őszben lángoló fák: a színek visszafogott apoteózisa. Aranyba foszló zöldek. A Székesegyház falán a naplemente: fény is, nem is. Izzás is, nem is. A történelmi mag különös, málló melankóliája. Mint Francis Bacon sztoikus esszéi. Befelé elharapott fények; és gondolatok. A vakolatlan falak: szimbólum. Kopásuk "saba". Íz, nemes felület; ám mélységesen mulandóságtól megjelölten.
Meglepő, de az angol utcák, üzletek, történelmi falak, előkertek, zsugorodó szobabelsők: ugyanaz a melankólia hatja át őket. A történelem teste lustán, kitárulkozva - kitárulkozása tagadásában. Az utcák rusztikusabbak. A történelmi utcákkal a mocsarak emléke, s a vízből szüntelen ivó parkok, közvetlenül ölelkeznek. Mint szelídített vadak: járnak ki be a város kőméhébe-házaiba diákok; tanáraik; városlakók. Nyersebb érzések a férfiakban; de egyben mélyebbről jövő érzések is. Francis Bacon esszéi mutatják: mélyebb káoszokból küzdik felszínre magukat a szavak. Az "angol esszében", város- és férfi-bensők melankóliájában van valami végtelen tiszteletreméltó őszinteség. Ezekbe a végső erővesztésekbe tartunk, mint történelem és test. Mint történelem, mint biologikum: merülünk. S a közös aláhullás a végső vesztésekbe - ez teremt szolidaritást. Ablakok mögötti, megosztott töprengést.
Winchester Székesegyház. Mire megérkezünk, a város melankolikus kerekei közt már megtöretett a testünk. A templom hiányzó tornya: kényszerű mementója Bábel-tornyainknak. A főhajó boltozatát befonja egy szerves történetmondás. Jégkristályok szépséges rendje: ívekbe, kanyarodó mozdulatokba szelídülve. Winchester talán a leg-emberléptékűbb székesegyházbelsők egyike. Az ember úgy parányi, hogy nem érzi parányinak magát. A távolságok még kényelmesen beláthatóak. A Végtelenhez, a Rendhez így mindig hozzá tudja az ember-ordo rendelni magát. Krisztus végtelen közvetlen Emberarcként bomlik ki a gótikus csipkezuhatag "ikonfalból". Mint Winchester kórus-iskolájának fiú arcai. Karnyújtásnyira.
Tomas Tranströmerről írok a Szívnek. Már ezernyi dolgot elolvastam, de ez a mai élmény még hiányzott. Hogyan lehet a hit szemével "többet" mondani, mint az olvasottak, 2011 irodalmi Nobel-díjasáról? Aki a mi Pilinszky Jánosunk fordítója, s őszinte barátja, szellemi társa volt? Azt hiszem, a cikkben kettőjük tekintetét kötöm majd össze Winchester "katedrálistekintetével". Mert sem Pilinszkyt, sem Tranströmert nem fogjuk tudni "újra felfedezni" a Winchesterben (mint "Katedrális") megfigyeltek nélkül.
Itt meglepő a kórus fizikai közelsége. Sokkal jobban, mint más Székesegyházaknak, az éneklők szó szerint "egy szinten vannak". Együtt ülünk vagy állunk az alacsonyan épített stallumokban. Ugyanaz az intimitás, arányos közelség, mint az ívekben rejtőző Isten arca, vagy a Keresztre feszített Istenember Képmása. Szó szerint: az imádkozó evensong-látogató közel tud hajolni a megformált énekszó szobor testéhez. Gyönyörű rend. Lélekbe és lélegzésbe szelídült emberségünk. Ahogyan Isten arca a kövek-tömegek ívében válik élővé, rejtetté, és mégis megfigyelhetővé - így válik önmagánál többé a megfigyelhető emberi szó.
S a Székesegyház egésze mértékeinket túlszárnyaló komplexitás. Utánozhatatlan csúcstechnológia: fa, kő, fény, szó, sötét, ember, és angyal együttnyílása. Férfias és mégis játékos együtt kinyílás Isten felé. Történelmünk felé. Melankóliánk felé. S egy pillanatra, két hullámverés közt elcsodálkozom: tulajdonképpen bolond a mai ember, hogy csak saját csúcs-technológiáiban él. Mediatizált világunk - a mainstream média - mindent összeroppantó, mégis semmi-ívei alatt. S ennyiben végtelenül őszintétlen, sőt, hazug, a csak szórakoztató kép- és fogyasztói kultúránk. Minden flicker-villódzása, kép-bitje arról szól: csak nem szembenézni melankóliánkkal. Szerencsésebb éghajlatú, több napfényt hordozó országokban, a színes vakolatok és homlokzatok cinkosként simulnak bele egy erőszakolt színeváltozásba. Az angol vakolattalan kő és tégla mezítelenség - melankóliánk láthatóvá tett anatómiája - őszinteség. Akkor is, ha Ikaroszként zuhan egyfajta fénytelenségbe és ötlettelenségbe; a virtuozitások hiányába. Ám ezek mögött az esőtől, folyondártól szüntelen ázó homlokzatok mögött született meg Byrd, Tollis kóruszenéje. Az angol szó, a beszélt és megformált nyelv, bennük jut a legtávolabb. Mint Achillesz és a teknősbéke versenyében, a melankólia tengeréből formált angol szó megelőzi a jóval díszítettebb és finomabb izomzatú Európai párját.
Mondják, az angol elme sem misztikára, sem filozófiára nem "alkalmas". Mégis, a Jelenések könyvében olvasott leg-magaslatokba, egyedül képes feljutni ez a barbár szó. "A mennyben harminc percre csend támadt".
S itt sikerül Tranströmerrel és Pilinszkyvel tekintet váltani. Költészetük mai költészet. A Katedrális belső emlékét hordozva, egykori "katedrálisemlékezetével" szembesítik a világot. Kívülről, töredékesen látjuk történetünket. Fragmentumokat a Bárány pecsétjeiből. Tranströmer, miként Pilinszky, nem könnyű költők. S nem is nagyon hiszem, látom, hogy most majd hirtelen - egy Nobel díj kapcsán - majd jobban megbecsülnénk őket. S "élvezettel" olvasgatnánk. Mégis, titkuk, megfizethetetlen. Megkerülhetetlen. Az Egészhez visszavezető út irányát ők őrzik. Akkor is, ha fájdalmas, hogy ismét melankóliájáig vetkőztetik vissza tagadott mezítelenségeinket. Egy iránytalanná vált világ irányt adó emlékezete az övék. Tranströmer így figyel meg szavaitól, díszeitől, jelzőitől megfosztott természetet, emlékezetet, és embert. Költészete, Pilinszkyvel együtt, melankóliától (mint mulandóságtól) mélyen megjelölt. S mégis: felfedik a melankólia, mint Isten előtti vallomásunk (elbukottságunk) végső természetét. Az angol melankólia őszinteségében. Azaz: az ő "katedrálison" (mint otthonon) kívüli tekintetükből megértjük: a melankólia a legmélyebben határos az Otthonnal. S ezért érzem, hogy költészetük, bármennyire is letisztult, nem a nyugati gregoriánnal rokon. Legalábbis legmélyebben nem. Sokkal inkább az angol polifónia "karnális", érzéki testiségével. Mely itt, a winchesteri ívek alatt tanulja szájának ív-mozdulatait; Isten íveit utánozni ajkával. Ez a szótanulás Tranströmer és Pilinszky költészetének magja. A szavaink mögött születő Nyelvet, mint Istenhez vezető beszédünket, végre kimondani. Melynek neve: imádság. Azaz ima: mint égig emelt melankólia.
2011-11-10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése