Ádvent: még közelebb

.
.

B-év, Ádvent 1. hét, V. (Iz 63,16b-17.19b; 64,2b-7; Zs 79; 1Kor 1,3-9; Mk 13,33-37)

Előveszem a pátriárka-történeteket, a Teremtés könyvéből. Izsák, Jákob és Ézsau történetét. Amikor a külső történet, mint a világ teszi most, meginog, fontos ez a történelembe-szállás. Maga a kereszténység (katolicizmus) ádventje is ilyen aláereszkedés. A történelem józanabb régióiba.

Mert a történelemmel szembenézni, saját megtett történetünk felidézésével lehet. A családi és baráti összetartozás pillanataival. Azt a drámát felidézni, ahogyan „formáltattunk". S mindezt azért írom, mert ezekben az ószövetségi mélytörténetekben bölcs tükörbenézést tanulunk. A Teremtés könyve Ábrahám, Izsák, Jákob és Ézsau történetét érdemes újra hallgatnunk.

Meglepődnünk, mennyire agyagból gyúrt, esendő az Egeket, mint zsinórmércét tekintő ember. Ott kavarog „sár és angyal", egy levesben, bennünk. Elsőszülöttségi jogok eltékozlása (Ézsau), csalások, rivalizálás (Jákob), sőt, maga Ábrahám. Megrendít történetük realizmusa. E család, minden tagjában él a csalással, sőt, hazugsággal, mellyel életüket kívánják menteni. Abimélek udvarában Izsák, épp úgy, mint apja, feleségét hazudja nővérének. Nehogy „szépsége" miatt megöljék őket.

Kézbe kell vennünk e szövegeket. Valós családok. Valós helyzetek; ott élnek a történelem örvényeiben, s belőlük is kelnek ezek az örvények. Ami marad: az Égre nézés, az Ígéret-re tekintés. „Maradj jövevényként ebben az országban, én pedig veled leszek, és megáldalak, mert neked és utódaidnak adom ezeket az országokat mind, és megtartom az esküt, amellyel megesküdtem apádnak, Ábrahámnak. És úgy megszaporítom utódaidét, hogy annyian lesznek, mint az égen a csillag." (Term 26,3-4) S szintén marad, arcunk éle-húsa mögött az emberi szív realizmusa. Csalások, becsapások, ravaszkodás − s épp a túlélés legfontosabb, személyes és kollektív, pillanataiban.

Ádvent: közelebb húzódás Istenhez, és emberi történetünkhöz. Egymáshoz, akik egymás közelében élhetünk. S bizonyos értelemben, közelebb húzódás, gyerekkorunkhoz is. Ahogyan csak a gyermek tud rácsodálkozni későbbi felnőtt arcaira. Nem is tudom, mi lesz velünk, európai emberekkel, ha elveszítjük ezeket a történelmi mélyutazásainkat. S itt, biblikus szövegeinkre is gondolok.

Izájás elmondja, hogy a történelem (s növekvő története) terhét hordozó felnőtt ember: keresi a történelem (s benne személyes története) Arcát. Hogy Isten, nem „a magasságbeli", szupertranszcendens, távoli Isten. A magasság szinonimája: az emberi benső. Sőt, magának az isten-szónak is tükörjelentése: Bensőnk. Bensőnkön keresztül szólítjuk őt.

Közelebb húzódni Istenhez, közelebb húzódni az embertárshoz, akiknek bensőnk kialakulását köszönhetjük. Hisz közöttünk, emberarcok között van egyedül a történelem. Nem képernyők, hírolvasók tudósításaiban. Az, ott az alakíthatatlan történelem. A valós, az alakítható mindig két szempár, két ajak, két fül, két ölelés között húzódik. Ettől az alakíthatóságtól üdvösségtörténet a történelem. S Izajás, Ádventben, a külső történelem súlya alatt zokogni tudó ember nevében kiált.

„Mégis te vagy a mi atyánk! Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te vagy, Uram, a mi atyánk, Megváltónk a te neved öröktől fogva. Miért hagyod, Uram, hogy letévedjünk útjaidról? Miért keményíted meg szívünket, hogy ne féljünk téged? Fordulj vissza szolgáid miatt, örökséged törzsei miatt! Olyanok lettünk, mint akiken nem te uralkodtál öröktől fogva, akiket nem a te nevedről neveztek el. Bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál! Színed előtt a hegyek megrendülnének!" (Iz 63,16b-17.19.)

Most ez az ádvent, euróháborús összeomlások világa, alkalom. Közelebb húzódni nem szembe nézett emberségünknek, és történetünknek. S kicsit, számomra, közelebb húzódás, a könyvek világához. Épp azokhoz a kulturális forrásainkhoz, mely a világradaron, még csak fel se villan. Annyira észleletlen, mint szemünkben, maga az Ígéretadó.

2011-11-28