2011 irodalmi Nobel-díjasa Tomas Tranströmer (1931-) svéd költő. „Tömör és áttetsző képeivel friss utat mutat valóságunkhoz" – olvassuk méltatásában. Művei nagy témákkal, a mulandósággal, emlékezettel, és a természettel foglalkoznak. Nézőpontja sajátos: a Közösségeiből kiszakadt ember szemszögéből néz szembe e nagy kérdésekkel. Díjazása, közvetve, a mi Pilinszky Jánosunk elismerése is, akinek nagyon jó barátja volt. Tranströmer „csöndek és mélységek" költészete hátterében lehetetlen nem felismerni Pilinszky hatását. Stigar (Ösvények, 1973) című kötetében együtt szerepelnek verseik. Saját fordításában. Egy 1969-es feljegyzésében így emlékezik: „Pilinszky albérletben lakik, a város közepén, egyetlen szűköcske szobában (mint a legtöbb kispénzűnek, neki sem futja saját lakásra). De csodálatos ember. Feledhetetlen estéket töltöttünk együtt véget nem érő beszélgetéssel (tolmács nélkül) a parányi szobában." Tranströmer több magyar költő, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Nagy László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Tandori Dezső és Pilinszky János verseiből is fordított svédre.
Talán mert a „képek költője", a legfordítottabb skandináv költő. Versei külföldön és otthon, Svédországban is nagy hatásúak. Több jelentős irodalmi díj birtokosa. Bellman Prize (1966). Nemzetközi Költészet Fóruma Svéd Díj (1971). Petrarka Díj (1981). 1982-től a Svéd Biblia Bizottság tagja. 1983 Bonnier Költészet Díj. Pilot Prize (1988). Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj (1990). Utóbbit az Irodalmi Nobel Díj előfutárának tartják. Horst Bienek Díj (1992). 2007-ben a Griffin Költészetért Alapítvány Életmű díjasa. 2011, Irodalmi Nobel díj.
A sor mutatja, munkái következetesen helyet követelnek kultúránk kánonjában. Ez normál körülmények között is figyelemre méltó teljesítmény. Nobel díja azonban rendhagyó időszakban adatott. Pilinszky utal rá egy helyütt, hogy a nagy történelmi kataklizmákat mindig mélységes csend előzi meg. Amikor a felszínen látszólag nem történik semmi. A fenti díj-sorrend Európa béke korszakai. A kapitalizmus csendes konszolidációja? Tulajdonképpen egy önmagába feledkező kor jutalmaz egy halk szavú poétát. Tranströmer hangja valóban „nem harsog a tereken, a nádszálat nem töri meg, és mécsbélen ingó lángot nem oldja ki." Gazdaság és bankkor lelkiismerete, a díjakban, kipipálva. S az említett békeidők világa talán észre sem veszi: talán legmélyebbre tekintő Lázadóját tünteti ki. Úgy, hogy elment e költészet meghallgatatlan lázadása mellett. S erre a lázadásra odafigyelni az idő most érkezett el. Most lesz az emlékező emberi szem, nemcsak viszonyítási, de eligazodási ponttá.
Sorvezető krízisek alá
Kézbe ugyanúgy vehetjük őt, ahogyan Pilinszky Jánost ma olvasnánk. Tranströmer költészetét az elveszett univerzalitás tanújaként, s visszaigénylőjeként jellemezhetjük. Mikor e sorokat írom, Londont betölti a kérdés: az egyház hogyan foglal állást a kapitalizmusról kialakult vitában. A Szent Pál Székesegyház előtti teret a „Foglaljuk el a City-t" antikapitalista demonstráció sátrai fedik. Hosszú idő óta először közérdeklődés középpontjában az egyházi megnyilvánulások. Az Anglikán egyház megosztott: vezetői, hívei kiállnak a bankrendszert kritizálók mellett; mások, kritikusan elfordulnak egyházuk nevében. „Alternatíva nélküli anarchista lázadás." Ám, ami a keresztények hozzájárulása: a City bankárvilág oldalán végre megjelenik a hang, a kapitalizmus morális kritikája megkerülhetetlen. „Ki kell mondanunk, újra egyetemes értékekről, mint viszonyításról, kell beszélnünk a pénzügyi rendszer működtetése kapcsán." Nos, Tranströmer költészete épp e viták búvópatakjaként fakadt felszíneinkre. Miért? Mert az „egyetemes értékekről" a vita parttalannak tűnik. Egy felmérés szerint a City bankártársadalma és pénzügyi döntéshozóinak 43 százaléka nem hisz Istenben. 63 százalék mondja: az egyházak morális kritikája nem lehet viszonyítás. Ez az irodalmi Nobel díj a lehető legjobbkor jön. Mint egy sorvezető a vizsgált krízisek alá.
Emberi szintézis
1931-ben született Stockholmban. Nagyapja és több távoli rokona hajó-irányító volt, apja újságíró. Még gyerek, amikor szülei elválnak. Ezt követően bensőséges kapcsolat alakul ki édesanyjával, akinek halála mélyen hat gondolkodására. A hatvanas évek elején fiatal bűnelkövetők intézetében börtönpszichológus. Később, 1990-ig testi fogyatékkal élőkkel dolgozik. Az év fordulópont. Agyvérzést kap. Bár évekig beszédképtelenné vált, de az írást folytatja. Fél kézzel máig zongorázik.
Hatvanas évei elején megjelenteti visszaemlékezését, a korai évekről. Emlékek néznek rám, életrajzi fejezetek. Pontos bepillantás ez a gyerekkor alkímiájába, amiből a költői képzelete megszületik. Rovarok, természettörténet, a háború, az emberi szorongás világa. Külön kiemeli a múzeumok és könyvtárak mély benyomását. Szobalányuk, Anna-Lisa szeretteti meg a rajzolás érzéki örömével. Szenvedélyesen fest, épp a természettani múzeum „csodavilága" érintésében. Ám egyszerre „ezek a látogatások abbamaradtak. Olyan szakaszba értem, amikor a koponyák látvány rémiszteni kezdtek. Még a saját rajzaimon is megrémültem tőlük, nem bírtam újra kinyitni a vázlatfüzetet." Kisgyerekként „vasúti mérnök szerettem volna lenni. Azonban a gőzmozdonyok sokkal jobban érdekeltek, mint a villanyvonatok. Úgy mondanám, inkább romantikus, mint műszaki alkat voltam." Felsőbb iskolásként ismét visszatér a természettudományi múzeumba. Amatőr zoológus, ünnepélyes, mint egy kis professzor. Saját rovargyűjteménybe kezd. „Otthon, a fiókban tartottam őket. De benn, a koponyámban egy önálló múzeum kezdett növekedni. Különös átfedésben az igazival, amit látogattam."
S ebben a gyerekkorban nincs jelen az ima. Az csak felnőtten érkezik. „Szkeptikus voltam a vallás minden formájával, és biztos, hogy nem imádkoztam." Egyedül küzd félelmeivel az emberek betegségétől, „éjszakai világom képeivel". Hiperérzékeny gyermek pszichével a betegség „hatalma" ellen tiltakozik. Maga hasonlítja az élményt fogalmaz a szenvedést soha nem látott Siddhártha (megvilágosodottként Buddha) herceg találkozásához az idő sújtotta agg emberrel, a beteggel, a halállal, és a kolduló szerzetessel. Ekkor fedezi fel a zenét, s szereti meg a zongorát. Gyermekkorból kinövő felnőtt összegzése fontos sorok: „Midig fiatalabbnak érezzük magunkat, mint amik vagyunk. Hordozom magamban korábbi arcaimat, mint évgyűrűket egy fatörzs belsejében. A végösszegük ʻén' vagyok. A tükör csak a legutolsó arcom látja, míg én az összes korábbit ismerem."
*
Ebből a tükörképek mögötti figyelemből születik költői programjának páratlan tisztasága. Ugyanúgy, mint Pilinszky, kötetei vékonyak. Minden egyes költeményt végtelen gonddal és intenzitással formál. Ritka eszköztelen és magabiztos költészet ez. „Költeményeim találkozóhelyek. Szándékuk nem várt találkozásokat teremteni a valóság nézőpontjai között, épp ott, ahol a hagyományos nyelv és megfigyelés elválasztja őket." Tipikus verse rövid, lírai, távirati tömörséggel megírt, erősen képszerű, és önéletrajzi vonatkozású. Visszatérő témái közt ott találjuk a filozófiai problémákat, az álmokat, a zenét, az ébredést, az akadályokat, határhelyzeteket, és mindenek előtt, magát a természetet.
Költészete, ha természet inspirálta is − fekete hátú sirályok, hangyák, erdő, hegyek, viharok − mindig a személy belső utazásai. „Transzcendens versek" abban az értelemben is, hogy túllép a természeti képek jelentésén. Tranströmer leíró képei gyakran kulcsok, melyre a beszélő önismerete, sajátos helyzete felnyílik. Kedvenc módszere: egy külső, fizikai helyzet leírása, mely „bölcsességmondássá" lesz. Lélektani és spirituális állapotokat figyel meg és mond ki. Nem véletlenül érdekli a haiku, s maga is ír ezen a minimalista nyelven. „Madarak emberalakban. Virágzó almafák. Végtelen titok." (Végtelen titok) „Növekszik, elfoglalja a helyem./ Félrenyom./ Kitaszít a fészekből. Kész a vers." (Reggeli madarak)
Katedrálistekintetek
Ám a fő kérdés, mi az, amit a hit szemével, mint többletet láthat meg a keresztény olvasó 2011 irodalmi Nobel-díjasában? Még pontosabban: mi az, ami többletet keresztényként megláthatunk; s kell meglátnunk. Miközben ez az írás készült, Winchester Székesegyházában, az Evensong (kórusban énekelt esti dicséret) közben a katedrális élménye segített megfogalmazni ezt a többletet. Úgy nevezem, ez Tranströmer „katedrálistekintete". Ha Pilinszkyvel újraolvassuk őt, közös „katedrálistekintetükről" beszélhetünk. A kérdésre, hogy misztikus, vagy vallásos költő-e, mindig óvatosan válaszol. „A létre mint nagy titokra figyelek. Időnként ez a titok, bizonyos pillanatokban nagyon erős töltésű. Így valóban e kisüléseknek vallásos jegye van, és gyakran e helyzetekben írok. Tehát e versek mindig egy nagyobb összefüggésre mutatnak, olyanra, ami felfoghatatlan mindennapi értelemmel. Kiindulásuk azonban minding valami egészen konkrét."
Tranströmer és Pilinszky a „Katedrális" (Gyermekkor, Egység, Hagyomány) belső emlékét hordozva, elveszett "katedrálisemlékezetével" szembesítik világunkat. Maguk verseiket az Egésztől távol, száműzetésben írják. Bennünket mutatnak: ott, ahol és amik és akik vagyunk. Kultúránk rég kívül él a kultúra Méhén; a „Templomon". Szemünk mára csak fragmentumokat hordoz a Bárány pecsétjeiből. Tranströmer, miként Pilinszky ezért nem „könnyű" költők. X-Faktorokban, Megasztárokban megénekelhetetlenek. S kérdés, hogy most majd hirtelen - egy Nobel díj kapcsán - majd jobban megbecsüljük-e őket. (Elgondolkodtunk-e Kertész Imre irodalmi Nobel-díja kapcsán, hová „természetesen" lépegető Európánkról, anno?) Mégis, titkuk, megfizethetetlen. Az Egészhez visszavezető út irányát ők őrzik. Egy iránytalanná vált világ irányt adó emlékezete az övék.
Költészetük szó szerinti Katedrálisunk (Hitünk) hagyományára emlékezik; mely „gótikus csodát" Európaként, s külön mint népek, magára hagytunk. Tranströmer így figyel meg szavaitól, díszeitől, jelzőitől megfosztott természetet, emlékezetet, és embert. S hogy versei melankolikusok lennének? Meglehet. Ipod világunkban ezért nem népszerű „olvasni" őt; Pilinszkyt, vagy Bartókot. Ám az ő "katedrálison" (mint otthonon) kívüli tekintetükből megértjük: a kimondott melankólia a legmélyebben határos az Otthonnal. Tranströmer költészete így sorvezető: pénzügyi válságai okát firtatni nem akaró Európánknak előbb eredendő „melankóliáját" kéne bevallani. S mélyen megfigyelni e költők tekintet- és szájmozdulatait. Ahogyan itt, a winchesteri kőíveket, vagy odahaza ádventi templombelsőinket megfigyelhetjük. Ez a szótanulás Tranströmer és Pilinszky költészetének magja. A szavaink mögött születő Nyelvet, mint Istenhez vezető beszédünket, végre kimondani. Neve imádság. Azaz, imádság: mint égig emelt melankólia.
2011-11-17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése