Messiási kapu az időn („Meneteltem súlyos lobogók alatt”)

Messiási kapu az időn („Meneteltem súlyos lobogók alatt")

A történelem terhessé vált. S mégis, mintegy legtágabb, kollektív szükségletünk, megjelenik a vágy − a terhek levételére. Egyszerűen nem tehetjük meg: sem azt, hogy bennünket nem érint a körülöttünk örvénylő válság, sem, hogy nem próbáljuk meg „pszichénk terét" e kavargó történetek fölé emelni. A remény mindig a kettős feszültségből születik. A remény mindig szembenézés jelenünkkel. Úgy tekintünk jövőnkre, hogy közben felelősek vagyunk a jelenért. Hisz a történelem egyetlen testében utazunk.

A zsoltárokat rég nem imádkozza korunk; s korunkban kortárs önmagunk. Pedig most, amikor áttetszővé válik az idők bordázata, amiben élünk, fedezhetjük fel újra a zsoltárok mélységes − kollektív − lélektanát. A 148. és 149. zsoltár fölé hajolni: járni, fölegyenesedni, és emelkedni tanítani a lelkünket. Az elsőben az emberi lélek világunk fölé emelkedik. A világ fölötti erők ünnepébe. Ebbe az Istendicséretbe bekapcsolódni: szabadabban lélegezni tanít. Itt, utcáinkon, euróválságról szóló híreink között. Mert miközben megőszül a kor akváriumaiba zárt világ: a lélek „őszülése" nem törvényszerű. Terapeutikus utazás? Felfelé? Nem; sokkal inkább befelé. Mert itt értjük meg, hogy válsággal terhes korunk, az istenkép tisztulásának ideje. Az egykor „fent", „távoli", „magasságbeli" „szuper transzcendens" Istent − a benső mélységgel helyettesíthetjük. Aki emberségünk és a globális történet „városbújócskáiban", azaz Közöttünk lakozik. A 149. zsoltár folytatja ezt az emelkedést: Bensőnkhöz. Emlékeztetve: az istendicséret (korunk fölé, korunkért emelkedés) Izráel gyülekezetében; a Közösségben történik.

A kor fölötti találkozás: „Bensőnkkel", felszabadít. Úgy, ahogyan azt de Lubac írta a zsidó-kereszténység alapélményéről. Egyetemes szabadulás, és a kor kényszerei fölé emelkedés tapasztalata volt e kereszténység az antikvitás pre-Európájában. Ám e szabadításnak van egy szó szerinti benső, törtneti magja. Ábrahám meghívása, idegenbe küldése, s a neki ígért áldás. Ott, a személyes és kollektív bibliai hit legkezdetén, amikor Háránt el kell hagynia. „És áldás leszel." (Ter 12,2) Ez a küldetés és „felruházás" minden történeti szabadulás leg-kezdete. Nagyon megragadt bennem egy rabbinikus magyarázat e szavak jelentéséről. Isten Ábrámnak most képességet adott, hogy „áldjon" (mely képesség korábban csak Istené volt) bárkit, akivel találkozik, s akinek megnyitja szívét. S Ábrám felelőssége, hogy morális személlyé váljon, óriási. Valóban „áldássá válni", s nem elhalasztani a kinyílás és áldás-továbbadás alkalmait.

S a Teremtés könyve 12,5 itt válik döntő programmá történelmünk számára. „Fogta Abrám Szárajt, a feleségét, és Lótot, a testvére fiát, meg minden szerzeményüket, amit csak szereztek, mindenkit, akikre Háránban tettek szert, és elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek. El is érkeztek Kánaán földjére." (Ter 12,5) Korunk kinyílásának és megnyitásának „dinamikája" ez; a sebzett történelem, áldani tudó ember, és Isten között létrehozott szeretetben. Hisz ebben a küldésben ott feszül a Főparancsolat. Istent teljes szívvel, lélekkel, és minden erővel szeretni. Ezt kívánja meg az Ábrámnak adott remény. Pozitív parancsolat; fölé emelkedni a kornak. Teljes lélekkel szeretni Istent, és teljes erőből a kötelességet rója ránk hogy vonzzunk be az embertársat Isten „imádásába". Ez Ábrám küldetése: szeretetté tenni a meghívó Istent teremtményei között.

„Bárki, aki más gyermekét a Tórára/Evangéliumra tanítja, az Írások úgy tekintik az illetőt, mint aki ténylegesen ʻgyermeket nemzett'." (Talmud, Sanhedrin 99B). Erre utal a fenti „Akikre Háránban tettek szert", akikkel útra indulnak Háránból. Szó szerint az ige, azokat jelenti útitársukként, akiket „megalkottak". Rashi mondja, hogy „Ábrahám a férfiakat, Sárai a nőket térítette meg"; azaz „vonzotta" az Út Istenéhez.

2011-11-03

Illusztráció: Bikini, Ha volna még időm http://www.youtube.com/watch?v=tcoPaIBHTaM