2012. január 19., csütörtök

Zátonyok felett




Vettem a fáradságot és végighallgattam az Európai Parlament plenáris ülésének felszólalásait. A téma a magyar Alkotmány-t ért kritikák, az ombudsmani biztos hivatalának átszervezése, a bírák nyugdíjkorhatárának 62 évre leszállítása („demokráciasérelem"), a jegybank-törvény. A történetet mindenki ismeri, pro és kontra.

Hallgatom, olvasom az olaszországi Costa Concordia hajó-katasztrófa híreit. Napok óta uralja a címlapokat. A kapitány gyávaságát, és immár a hajó konstrukcióját, súlyelosztási hibáit feszegetik. Csúcstechnika süllyed, szemünk láttára el.

Benyomásaim az EU ülésről vegyesek. A vita végtelen színvonaltalan. Nem is szakmai vita. Kiderül, mint már annyiszor, posztmodern világunkról. A szöveg csak közvetítéseken keresztül létezik. Hírek, eleve párt-érdekek szerinti hírértelmezések többszörös áttételei a vita anyaga. Érdemes lenne visszafelé feltekerni a szőnyeget. S rémisztő a történet, de igaz. Vezető újságírók úgy írtak vezércikkeket a „szövegértő Nyugaton", hogy nem olvasták, s főleg nem összefüggésükben, a hivatkozott törvények szövegét.

S innentől gondolkodom, tényekre alapozott Történetünkről. Mindig is ez volt a világ rendje? A történelem kis és nagy döntései mindig a tények, a valóság hasonló ismeretében dőltek volna el? Hadüzenetek, világháborúk, sikertelen béketárgyalások? Az ENSZ Biztonsági Tanácsának embargóhatározatai? Ha a kimenetelek „minősége" minősít, akkor olybá tűnik, az esetek többségében igen.

Ami az EU plenáris ülést illeti, rémisztő az analízis hiánya. S kerek szemmel révedek: az euroszkeptikusok EU fóbiája épp olyan irracionális − mellesleg valóságosan destruktív −, mint a liberálisok agresszív szorongása: bárminemű, valóságos, másság iránt. Ott, a „high-club"-ban, a legarchaikusabb reakciók mentén, hisztérikusan félnek a „magyar fertőzéstől". Azért használom a szót, abject, mert a demokrácia-féltő reakciók valós rettegést tárnak fel: fenyegetéstől való félelmet. Az érvelő reakciójának hevessége mutatja: „meg kell védeni európai értékeinket". S mint a mantrát, ismétli. Analízis nélkül. Amit láttam, tömeghisztéria.

S eszembe jut az evangéliumi kép. Az „olyanok vagytok, mint a kívülről díszes, meszelt sírok. De bent rothadás van." Az analízisek, az elemzés nélküli Európában nem hiszek. Az analízisek igényét elvető − ott látott és megtapasztalt európai képviselőkben − nem. Sem a valóság, sem az ellenálláspont megismerésének alázata, abban a vitában, nem merült fel.

Az egyenlet másik oldala: a magyarság önkifejezésének képtelensége. Trianon óta rányílhatott volna a szemünk: tanulni kell folyamatosan jelen lenni és kommunikálni. Azóta sem tettük. S ott, az plenáris ülésen, nem tudom, miért csodálkozunk, hogy „nem értik a magyart". Mert tényleg, két külön világ. S találkozásuk abszurd. Igaz: a mindenkori kormányzatok európai kommunikációképtelenségének gyökere van. Odahaza sem ellenzékükkel, sem társadalmukkal nem kommunikálnak. 1990 óra nem. Csak diktálnak, lediktálnak, tollba mondanak. (Megjegyezem, az EU-ban felolvasó, „nemzetközi szaktekintély" Bokros Lajos, ugyanúgy diktálja az észt, lediktál, diktál. Mint ahogy − a mindenkori magyar ellenzék hatalomra jutva − diktálna tovább. Valós kommunikáció nélkül.)

Orbán Viktor miniszterelnök, talán most először, rákényszerült kommunikálni. Egy külső erő-nyomásra kinyílt. Érvelt, és nem diktált. Európaibb is volt, mint ellenzői, hangnemben és tartalomban.

Valami fontos pattant ki ebből az egész darálótörténetből. Nevezetesen, a kérdés, mi is Európa identitása? Mert ha csak a gazdasági akol-tömörülés, akkor Európa, nem valljuk be, de már nincs. A Magyarországot övező vita tükrében, úgy tűnik, csak az analíziseket tiltó és elutasító elitek hangja van. Ami, homogenizál. Beolvaszt.

A litván, a lengyel felszólalók, izgalmas dolgot vetettek fel. Európának ez a hangja bizalomvesztéshez vezet. Ez a hangnem, onnan, az egykori Szovjetúnió árnyékából, ismerős. S valóban, a benyomásom az, hogy a „szakértők" tudása éppoly felületes, mint annak idején a „virágelvtársok" szakértelme volt. Elemző kérdést − mert a kérdés mindig a valóság és a történelem iránti alázat jele − nem hallottam. Egyet a közel négy órás vitában. Pardon: diktálásban. Fóbiát − kereszténységtől, nemzetállamtól, kérdezéstől − annál inkább igen. A bizalom légköre, a számokon, posztmodern újságcikkeken túl látás igénye: európai levegőhiány. S csak merem remélni, döntéshozóink szakértelme nem Schettino hajóskapitány felkészültségének szintje.


2012-01-19


Nincsenek megjegyzések: