.
Szent Pál megtérése (ApCsel 22,3-16 vagy 9,1-22 Zs 116 Mk 16,15-18)
Tüntetés a jemeni nagykövetség előtt. Áthallatszanak a sípok és dobok a házak fölött. Erők feszülnek erőknek. E „történelem" mint háttér előtt olvasom az egyiptomi tíz csapás történetét.
A fáraó nem enged. Kilenc jelet kap. A tizedik a Machat Becorat, az egyiptomi elsőszülöttek életének elvétele. A „csapások", úgymond, demonstrálják Isten hatalmát. A szöveg késői olvasóinak címzett nevelői szándék: Egyiptom istenei magatehetetlenek Isten jelenlétében. Történelmi hatalmuk felmorzsolódik.
A másik megközelítés többet mond el. A hatalommal élés természetéről tanít. Azaz: az élet elvétele, erőszakkal élni a történelemben, mindig, csakis a legutolsó eszköz lehet. Nem lenne szabad hozzá nyúlni. Nem lehet „első megoldás". A Tóra és késői kivirágzásuk, az evangéliumok, tanítása: ne élj az erőszakkal, csak ha és amennyiben nem maradt más eszköz. Még önvédelem érdekében se legyen a hatalom első szava a „másik élet elvétele".
A Szentírás szövege nehéz helyzetben van. Valós Történelmünket kell tanítania, a maga kegyetlenségében. Ezért látjuk Istent, érzékenységünk szerint szerepkonfliktusban. A történelem realitásáról − valóságos arcáról − megfeledkező ember ilyenkor szokta kifogásként felhozni. „Mindez a viselkedés összeegyeztethetetlen Istennel." S úgy mondjuk ezt, mintha nem létezne a történelem.
Isten nehéz szerepe ez. Belépni egyrészt történetünkbe; másrészt eljátszani szerepét, s részévé lenni „tanító történeteknek". Nem, nem kegyetlen az Isten. Nem szerepzavar, nem stílustörés, ahogyan az „egyiptomi elsőszülöttek megölésében" közreműködik. Miközben beöltözik történetünkbe − teljes meztelen valóságában adja tudtunkra a mi részvételünket e történelemben.
A korábbi csapások, azaz az Egyiptomot megintő jelek − a víz vérré változása, békák, szúnyogok, böglyök, dögvész, hólyagos fekély, jégeső, sáskajárás, sötétség − figyelmeztetés. Isten megteheti, amit ígért. Azaz: a fáraónak keményszívűsége ellenére is, mindig van esélye.
*
Megfigyelem világunkat. Szavainkat. Egy olyan világban élünk, ahol „első szavunk" az agresszió. Ahol az erőszak és az erő használata norma lett. Már nincsenek békés tüntetések. A politikában nincsenek gesztusok. Atomfegyverek ígérete és embargók vannak. Hadihajók vonulása. Drónok küldése és lelövése. Politika erőnyilatkozatok.
*
A Tóra kérleli történetünket: tégy meg minden erőfeszítést, hogy lerombold a gonoszt. Még akkor is így tégy, ha az ellenoldal nem fog racionálisan válaszolni és helyesen reagálni. Igen: ne tagadjuk el, a történelem Istene erőszakhoz folyamodik: de csak mint legvégső lehetséges döntés, amikor minden más kudarcot vallott. Olvasom, a zsidó húsvéti széder-vacsoráján a borospohárban lévő édes borból egy keveset eltávolítanak a tíz csapás említésekor. Az erőszak, még amikor elkerülhetetlen és szükségszerű, akkor is tragédia marad, és sohasem ünnepelhető. S valóban, szüntelenül imádkoznunk kell, hogy soha se kelljen élni vele; s hogy soha se váljék eszközzé, még önvédelemben sem.
*
S a paradoxon az, hogy az eszközzé vált erőszakot, amiben kultúránk él, csakis „erőszakosnak ítélt" bibliai történeteinkbe visszatérve láthatjuk meg. Ezért döntő eljegyződni az Írások szövegével. S történelmi testünk helyes lélegzetvétele helyreáll. Napunk nem kívül van: hanem bent ég megtermékenyítő fényével a történelmi Béke. A történelem erőszakos összeszorulásaiban ritmustalanná vált szívünk − katartikus erővel tisztul, épp, az Ószövetségi olvasmányokban. Ez a tétje a „szöveggel eljegyződni".
S ez veszélye, hogy keresztényként, bizonyos egyoldalúsággal, csupán a Jézus körüli történetekre figyelünk. Az újszövetségi kegyelem paradoxonja, nem elég eljegyződni a történettel. A Történelemmel akkor jegyződünk el, ha fürkésszük a Betűvé, írássá, „Tórává" lett történelmet.
*
Mert a kereszténységnek muszáj kiutat találni − épp azokból a hétköznapi erőszakokból, melyekben ez az ország él. A bizalomnak abból a beteges deficitjéből csak akkor lábalhatunk ki, ha valaki − egy közösség tapasztalata − megláttatja velünk, mennyire a „fáraó földjeként" élünk. Kilenc, sőt, a tízedik csapással fejünkön.
*
Mert valójában a fáraó Istenen − mint bennünk szétömlő békével − követ el erőszakot. Hitünktől elmaradó hitünk, igazságainktól való vélt igazságaink elmaradásának örök rejtélye ez. „A földre estem, és hangot hallottam, amely így szólt: Saul, Saul, miért üldözöl engem?" (ApCsel 22,7) S a titok: meghívásunk a láthatatlan széder-asztalhoz.
2012-01-25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése