Avatarvilágok: Enni kérő gyermekünk

A kiválasztás jelenet

Enni kérő gyermekünk

C-év, 5. hét, Szo. (1Kir 12,26-32; 13,33-34; Zs 105,6-22; Mk 8,1-10)

Az Avatar c. film érdekes módon vált ki vitát környezetemben. Tulajdonképpen mindenkinek tetszik, a háromdimenziós effekteknek köszönhetően. A történet is egyszerű, jó és rossz közötti harc. Egyszerű tükör: azonosulhatunk az emberben lévő szabadságvággyal s békével, és elhatárolódhatunk az emberi önzéstől. Színes mesevilág, az érzések tudatalattijába viszi az embert. Vérbeli posztmodern utazás, nosztalgia az elveszett gyerekkor, elvesztett mesék, és érintések, az elveszített remény világába. Létezett egy jobb világ, ami elvarázstalanodásunk folytán végleg elveszett. Tulajdonképpen nekünk, rezervátumlakóknak készített film. Katarzis nincs a nézőben, hisz ahogyan kilépünk a vetítőteremből, szembesülünk. Gyermekkori képzeletünk, mely életre kel, megtorpan, s átesik a valóság küszöbein. A varázstalanodás rendszerét szolgáljuk gőzerővel, a világ mechanizmusaiba betagozódva. A film 12 év korhatáros. S valóban, a tizenkét éves egykori gyermek megkérdezi bennünk: hová lett az a mások világ? Mert, s Hollywood stílusa ide vagy oda, nem számít. A történet elmondja, a gyarmatosító hatalmi kényszerek, ez az ember motívuma. S ennek rendelődik alá életünk. A filmbeli „értékes ásvány" bűvöletében és hajszájában. Készételek és háborús forgatókönyvek szorításában élünk, némi pénz, műételek reményében. Valami árán, önmagunk árán igyekszünk előre − egy tőzsdék által irányított világban. Mesterséges szükségekre, egymástól távol töltött időre, vagy gépek-gadgetek rabságában. Ez a film, különös módon, nem lesz beszédtéma. Csilivili izgalmas effektusai maximum. Ám valós veszteségünk miatt, hiába szurkolunk a rezervátum-filmben-mozitérben az őslakos „hasonmás-világnak", tudjuk. Történetünk, a természettel való harmóniánk, a biodiverzitás megőrzésének hajója elúszott: szíveinken keresztül. Az érintések, az ízes ételek világa, a megosztott lelki tér és közvetlen történetek: átadjuk őket a múltnak és a mállásnak. S ezért nem tudunk felhőtlen örülni a filmbeli mesének, mert elárulói mi magunk vagyunk.

A film ernyő. Tudatunk elé állított tükör. Megfigyelem, az aktív katolikus fiatalok közül van, aki hite ellen indított támadást lát a filmben. New-Age, szinkretista, panteista üzeneteket. Tisztelem Máté, a szlovén fiú érzéseit, bár személy szerint nem értek vele egyet. Nem hiszem, hogy az alkotó stábok leülnének, és szándékosan „keresztényellenes" filmeket csinálnának. A film értéke, hogy minden szemkizsigerelő szépsége mellett, az érintésekről szól. Hogy érintenünk, tapintanunk, élnünk kéne azt a másik életünket, amit tagadunk, s elárulunk. Szeretve élni. Amíg menthető, s értéke helyreállítható, kiállni az érintések, az emberi szálak világa mellett. Közösen beszélni a világról, családba születni. „Bio-időben", az embertárs valódi idejében, életterében élni. S nem feláldozni a kötődéseket. A pohár borok, kirándulások, az együtt töltött, egymásnak adott idő világát. Együtt étkezni, ünnepelni, és beszélni az életről. A teljesebb életről. Közös élményeket elébe helyezni a világ vetített képeinek és jelszavainak. S elsőként is nemet tudni mondani szívünk, s otthonaink küszöbén az ajkainking masírozó gyűlöletnek. S gyanúnak.

Pásztorbotokon a faragás. Nagyszüleink, dédszüleink keze nyomán a hímzés. Kódexekben gyönyörködve díszített iniciálék. A kivasalt ruhák, megművelt kertek világa. S sorolhatnánk. Sajnos, mára letűnt „avatarvilágunk". E generációk ízlése, stílusa, életritmusa kihullt az időből, mert nem volt hatékony. Nem volt versenyképes szép új világunkkal. S főleg, mielőtt nosztalgiának gondolnánk mindezt, mert nem élt benne eléggé Tórájában/Evangéliumában. Nem fogadtuk be Isten Szentlelkét (e legkomplexebb biodiverzitást, regeneráló tanítást, érintést /?/, pedig a legösszetettebb találkozás). Nem engedtük, hogy „látó szem" legyen bennünk, s indítója emberi méltóságunk, közösségi szálaink őrzésének. Nem sikerült korunk előtt járnunk e Lélekben, hogy ráláttunk volna emberi és etikai következményekre. Asztalainkon nem hagytuk megterítve a váratlan visszatérő Illés próféta helyét. Nem olvastuk időben a Szentírást, mint szabadságunk szövegét, melyen emberi szeretetünk tere nyugszik. Önazonosságunk és mindennapi újjászületésünk. Történelem feletti józanságunk. Ha van a vallásnak értelme, akkor az ez, a kor- és családjaink története előtt járás: rálátni a jelen történeteire.

Ízlelni a jövőt, belőle is táplálva a mát. Ez a tétje a pozitív azonosulásnak Isten országával (bármit jelentsen is e komplex esemény). Így olvasom Márk sorát. Enni tanulni a jövőből, Istenből, aki nem más, mint korunkra való rálátás. Szolidaritást tanulni Isten hús-vér-történelem világával, Megtestesülésével. Egyszerű gesztus. Indoklások nélküli ittlét és adás. Mégis történelmünk kulcsa, útjaink megfordítója: önzetlenség. Isten pátosza (együttérzése) épp olyan valóságos, mint lélegzetünk; vagy enni kérő gyermekünk. „ʻSzánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött.' Tanítványai így feleltek: ʻMiből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?'"(Mk 8,2-4)

2010-02-13