A belülről kérdezett Kánon
C-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Kiv 32,7-14; Zs 105,19-23; Jn 5,31-47)
Gyönyörű, kozmikus mélyutazás − s nem szégyellem, hogy elragadnak e jelzők − Jézus vitája kortársaival. Az igazság önvallomása mindig megrendítő. S nincs jobb szavunk rá: szép. A Jánosnál megőrzött sorok olyan, mint egy kamara-dráma. Az emberi történelem legfontosabb párbeszéde, amit egy civilizáció önmagával folytat. A világ legeldugottabb szegletén; Isten ízlése ez, valahol a perifériákon. Attól passió-dráma e „vita", mert azt látjuk benne, ahogyan az emberi közösség előtt kinyílik megújulásának lehetősége. Két-ágúvá, szabadabbá válik a történelem. Nyitottá. S épp e párbeszéd pillanataiban ítélünk e lehetőség felett. S e feltárt „messiási kapu" (s Valter Benjamin mondja, a történelem bármely pillanata érkezésévé lehet a Messiásnak) be is zárulhat. De dráma visszavonhatatlansága az, hogy ha e kapu bezárult, újra megnyitható. No nem önmagunktól. Kell hozzá egy történelmünkön kívüli kéz is. „Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem." (Jn 5,30)
A „szimbolikus Rend" (Kristeva) egyszerre vágyja, és egyszerre áll ellen Megújítójának. A zsidó történelem szépsége, hogy egy első századbeli fia útra indult, hogy bejárja e Kultúra és Nép benső útját. Jézus vallási zsenije, és teljesítménye e nép történetén belül egyedülálló. Fel meri tenni azokat a kérdéseket, amelyek a „Tóra Rendjének" megújulásához szükségesek. Látszólagos csak az elutasítás. Bár „megtöretik" e konfliktusban; mégis − higgadtabb történelmi távlatokból látni fogjuk ezt − beírta magát a zsidóság szellemi történetébe. Talán, a Megváltásnak ez a természete és az útja. Amikor egyetlen életben, egyetlen „három évben" szembesül egy kultúra ezer éves, törvényszerű tehetetlenségeivel és történelmi sebeivel: nem is lehet más módja e találkozásnak. Történelemnyi önmagunk ritkán tud helyes választ adni az adott órában és percben.
Történelmi katasztrófa volt a „zsinagóga" és a születő keresztény közösség közötti törés. (Lehet, hogy Jézus, a kérdező-megújító halála szükségszerű volt, de e közösségek közötti törés, mégsem. Mert hosszú távon tarthatatlan, Isten jelenlétében, hogy e két közösség között nem az egymás iránti kérdezés lett az uralkodó légkör, hanem a gyanú és az egymástól való félelem. S mindennél beszédesebb e viszony európai története.) Az én látomásomban Jézus a zsidó vallási kultúrába bele írta önmagát; mélyen beleírta a kérdezés szabadságát. Talán mélyebben, mint a kánonjog és hatalmi léttel való intézményes érintkezésének megkerülhetetlen terében élő kereszténység modern írás-értelmezése. (De ez az előző mondat csak ki nem tett zárójel.) A zsidó rabbinikus-, Templom-utáni, exegézis szabadsága lenyűgöz. Furcsa módon, a Szentély pusztulása utáni zsidó kultúra rabbijai végzik, folytatják tovább azt a fajta kérdezést, vitát a gyökerekről, ami számomra rokon Jézus „Írástudásával". Mindennél fontosabb ez a fajta, „Exodus-tudat". Az önkérdezésben megőrzött identitás és hagyomány.
A kozmoszról alkotott modelljeink döbbenetes fejlődésen mentek át Kopernikusz óta. Vallási kozmoszunk leírása, „modellezése" hasonlóan szükséges. Kell, hogy vallási tudatunk, történelmi önismeretünk is szert tegyen erre a fajta absztrakcióra. „Ugrásra." Jézus polémiája saját kulturális tudatával, így kéne, hogy egyetemes történésként megláttassék. Amikor alapjai teszik kérdésbe a „Kánont", kulturális vagy vallási identitásunkat. „Ha én magamról tennék bizonyságot, az én bizonyságtételem nem volna igaz. Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik." (Jn 5,31-32) S meglátni azt, hogy minden úton lévő közösség, ezt a benső konfliktust, a „rákérdezést" hordozza magában. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Jézus vallási környezete, akik egyébként a Tanítás hivatalos őrzői voltak, értették volna Jézus üzenetét. Nem érthették, hisz épp azt nem vették át tőle, amit átadni kívánt: a kérdezést, a továbbkérdezést önmaguk és a Tóra viszonyára. Mint ahogy, „kereszténységként", mi magunk is tagadjuk a Kérdezést; mint Isten Exodusát közöttünk. Pedig ebből születhet egyedül életerős „laikus" lelkiség. Az a laikus, nem klerikus minták alapján elrendezett tapasztalat a világról és hagyományról − amire égető szüksége van az európai keresztény közösségeknek. Katolicizmusunknak.
A történelem tehetetlensége nagy, tudja ezt az Isten. Ezért adta közénk a kérdezés Lelkét, mint lassú érlelődést az Atyára való mélyebb nyitottság felé. Isten türelme azonban nem zárja ki, hogy hús-vér tétje van felismert, vagy nem felismert történelmi kiútjainknak. Jézus polémiája egyetemes, civilizációnk DNA-jának legközepén húzódó történet. Azt a legközpontibb kérdést feszegeti, hogy létezik a történelmi „self"-nek, kulturális és társadalmi énünknek valód másikja, az én-nel szemben felismert Másik. Mint ahogy a személynek is van másikja, történelmi társa. Aki döntéseinkben részt vesz, aki szükséges megvilágítója, „korrigálója" a nembeli történetnek (Lukács). Azt a kérdést teszi fel, hogy létezik-e az igazodás, a kánonhoz való hozzá-viszonyulás? A Kánonnak ahhoz a megújult önmagához, ami jelen sáncain kívül húzódik. Még. Magának a kánonnak az újra-tanulása. „Nekem azonban Jánosénál nagyobb bizonyságtételem van. Mert a feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, hogy teljesítsem azokat, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el. De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az õ hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek." (Jn 5,36-38) S ez a tanulás, mint a történelem Istenéhez való tanítványi viszony, ez legdrágább, és legnehezebb lehetőségünk.
2010-03-17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése