Vajda Lajos, Dinamikus egyensúly
Nem utólag íratik?
C-év, nagyhét, Virágvasárnap (Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11; Lk 22,14 - 23,56)
Virágvasárnap. Lassan két évtizede hajlok a kép fölé. Növekvő adósságommal. Mert a passiótörténet az életünk összefoglalása. Örvényben látjuk Jézust. Szeretet, vacsorákba, tanításokba nyúló emberi szálak, hétköznapi viták szövevényében. Azt is látjuk, ezzel egybenőtten, ahogy története végzetes menetet vesz. Az, hogy az egész egy szemvillanás alatt megindul a halálos lejtőn, csak az utolsó pillanatban derül ki. Épp úgy, mint a hírekben a gyilkosságok, családi tragédiák.
A virágvasárnapi evangélium felé hajolni: egyszerre Jézus utolsó hetének, és élettörténetünk összefoglalása. S attól érzem tudatosuló tartozásnak e viszonyt, mert Jézus „bukása" emberi bensőnkön nyugszik. Emberi bensőmön. Amikor színét veszti minden lehetőség. Amikor egyszercsak eltűnik a remény melegsége, hogy minden jóra fordulhat. Virágvasárnap azért nehéz történet, egyre nehezebb, mert belső. Az emberi belső remeg. Hiába a külső liturgia szépsége, az aznapvasárnapi színes zsivaj. Valójában leg-bennünk nem ünneplünk. Töpreng bennünk a szív. Sőt, több ez mint töprengés, félelem? Dermedtség? Szívünk fél önnön tükrébe nézni. Pontosabban: nyelvünk fél. Bűntudata van, mert a „nyelv" pontosan tudja, hogy ezért a történetért ő maga (is) felelős. S nincsen felmentés.
Az, hogy Jézus életét egy hétbe sűrítve látjuk, a nagyhétben, az emberi nyelvet leplezi le. Nyelvem, nyelved vesszőfutása. Amikor Jézusnak ez az utolsó hete, mely épp úgy indul, mint a többi, majd halálába roppan ‒ akkor értjük ezt meg. A nyelv vétkeit. Azt, hogy a történelem észrevétlen, lelegyintett negativitása nyelvünkön át áramlott. Mindaz, ami elkerülhető emberi tragédia és törés: nyelvünk tatárjárása. Elhallgatnak bennünk a harangok.
Nyelvünknek nincs kitől bocsánatot kérni. Ez természetünk. Továbbállunk, megszólunk, megbántunk. S csak aránytalanul keveset ellensúlyozunk: jó beszéddel. Megosztott, kutatott örömmel; a másik belőlünk születhető derűjének keresésével. Amikor Jézus alatt „beroppan a jég", s szó szerint beleszakad történetünkbe, szintén szó szerint: egzisztenciális ikerpárunk. S azt érezzük, idegenbe szakadtunk tőle. Szenvedése mégis egész bensőnkre mutat. Még akkor is, ha nem velünk beszél, hanem Atyjához szól; aki egész addig kívül esik bensőnkön, amíg ki nem mondjuk: bocsánat. „Ne az én bensőm legyen." „Ne az én nyelvem legyen. Ne ez a mostani." S így reméljük, hogy Jézus önmagából való „kilépése" megnyit egy hiányzó utat bennünk. Oda, ahová ő maga ráhagyatkozni tud; tanul. „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." (Lk 22,42)
Ennek fényében olvasom a két rákövetkező sort. A szentíráskutatók hozzáteszik, megjegyzésként, hogy a legkorábbi kéziratokban nem szerepelnek. Későbbi betoldások. „Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, és erősítette őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló vércseppek." (Lk 22,43-44) S jól van ez így. Hogy hozzá tétetik e két sor. Mint az emberi szolidaritás és együttérzés jele. Jó, hogy utólag is, de meglátjuk az angyalt; akit az Atya vigasztalni és erősíteni küldött. Erre a szerkesztői tudásra, csak a megváltozott emberi benső képes. Kollektív tett és vágy mozgatta a történet lejegyzőinek, s a Szentírás kánonját megszabók kezét. Talán maga épp az az angyal, akit a törtétben látunk. Mert a Passió/Kereszt tényleg a com-passió, a másik hiányával együtt érezni tudás forrása. S ki tudja? Hátha mégsem „beszakadó" történet közöttünk Jézusé? Hátha vannak még életadó, jelen idejű „betoldások"? Amikor most, s nem csak utólag, íratik az evangélium.
2010-03-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése