Anastasis (Húsvét-ikon), Krisztus elővezeti az alvilág
foglyait
„Egy jó üveg bort a lelkünk tisztaságára" − Kiss-Rigó László püspök és Aczél Endre vitájához
Bartók zenéje, mint annyiszor, eligazító. Megtestesít egy olyan gondolkodásmódot, mely tiszteli az emberi helyzetek összetettségét. 1907-es Bagatelljei már komoly küzdelem a harmónia felszíne mögé hatolni. S érdemes megfigyelni: ahogyan a külső világ eseményei, a kortárs, háborúba tartó gondolkodásmódok „leegyszerűsödnek", Bartók zenéje párhuzamosan válik mind összetettebbé. S nyitottabbá. Szintézissé. A népdalok egyszerű dallammenetéből előtör a mögötte lévő történelem komplexitása. Simon Weil Jegyzetfüzeteiben beszél, ahogyan ő nevezi, a „figyelem" etikai jelentőségéről. Nem más ez, mint „az egyedi valóságra vetett igaz és szeretető odafigyelés". Igen. Szüntelen erőfeszítésünk, ahogyan „odafigyelünk" világunkra, hozza létre körülöttünk az „értékek terét". Az értelem, az etika terét. Ez a folyamatos figyelem vértez fel morális tartással. Azzal az erkölcsi önazonossággal, mely szó szerint kapcsolatban tart világunkkal. Mindvégig azonosulni vele. Így nem kívülről ítélünk. A világ szenvedésével megszakítatlan egységben maradunk. Összetettségével közösséget vállalunk. Charles Taylor, Az Én forrásai c. könyvének központi metaforája szerint: így leszünk morális térben kereső énné. Így tudjuk elbeszélni énünk narratíváját világunk történeteként. Mint Bartók zenéje. Egyszerre párbeszédben a Dallammal (mint örökség, a hagyomány középpontja) és a világ komplexitásával. Azaz: nem leegyszerűsíteni. Nem ideológiák szolgálatába állni. Ez a feltétele az integrálni tudásnak. Legszebb, s sajnos, legritkább történelmi képességünk. Pedig gyönyörű képességünk ez a fajta rend, a dinamikus egyensúly az olcsó „ellentétek" között. „Ő pedig így szólt hozzájuk: ʻBiztosan azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat!'... Majd így folytatta: ʻBizony, mondom néktek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában.'" (Lk 4,23-24)
Kiss-Rigó László Szeged-csanádi püspök és Aczél Endre Népszabadság-beli vitáját az egyházfő Fidesz-KDNP-s rendezvényén történt megnyilvánulása kapcsán vegyes érzésekkel olvasom. A történet mögötti történet érdekel. Nem tisztem egyik félnek sem igazat adni. Vitájuk amúgy is meddőségre ítéltetett. Amit folytatnak ugyanis, az nem párbeszéd. Sokkal inkább hatalmi pozíciók, szemben álló ideológiák küzdelme. Érvek és ellenérvek becketti ismételgetése, hatalmi oldalak mentén letett voksokkal. Ezen sem szépíteni, sem szégyellni való nincs. Csak a hiányzó koordináták, a hiányzó „transzcendencia". A két vitatkozó félnek esélye sincs, hogy gyökeréig kérdésbe tegye azt, amit kimondott − és vállalja a saját pozícióban Isten? a történelem? valós helyzetünk? által elrejtett megszégyenülést. A helyzet újra-tanulását. A történetben a szomorú az, hogy e kétdimenzióssá és kétszínűvé zsugorodott ország (fekete-fehér Királyok és nyerő emberek fekete-fehér demokráciái) nem engedik, még csak véletlen sem, hogy a felek eljussanak az egy és osztatlan közös morális válság, mint oldalakat összekötő valóság, gondolatáig. Osztatlan, közös nemzeti válság (sic!).
A hatalom valóságérzékelésének természete a leegyszerűsítés. Éppúgy, mint a rábeszélőgépek által vezérelt kampányok esetében. A teljes igazság helyett kommunikált érdek természete, hogy feloldhatatlan dualizmusokat állít fel. Helyes utakat vindikál magának, és „bűnbakokban", ellenségképekben gondolkodik. Ezért mindig hiba, ha egy főpap kampányrendezvényen megnyilvánul. Mert nem tud hermeneutikai távolságot tartani e dualizmusok, a harc világától. S közben nem vesszük észre, így válunk sodródóvá a valósággal szemben. Így vált sodródóvá a rendszerváltás után az ország. Parttalan realizmusok között veszteglő kompország. A magyar történelmi egyházak szerepe nem az, s különösen nem minta-adó főpapjaiké, hogy pártrendezvényen szólaljanak fel. Nem lenne szabad soha kilépni a kegyelem szintaxisából.
A keresztény közösség élő identitását az mutatja, hogy tud távolságot, mégpedig egyenlő távolságot tartani a mindenkori érdekeiket kommunikáló oldalaktól. Merészebb lennék, mint válaszcikkében püspök úr. Az egyház, s az egyházi vezetés, nevelője lehet, és normális hazákban, kell is, hogy legyen a köznek: jobb és bal, liberális, konzervatív, sőt, urambocsá, szélsőjobb és szélsőbal oldalaknak. De mindig időben. S nem letelt idők után.
A lényeg mindig a „katolikus", összekötő és. Így nem hagyja magára a rábízott embert: a közösséget, mint osztatlan országot. Egy normális világban, a kegyelem „komplexitását" megélve 1990. április 8. óta ez lett volna az egyházak, s jelesül a Magyar Katolikus Egyház feladata. Nevelni, oldalaktól akkor is egyenlő távolságot tartva − ha a balliberális kormányzatokkal való történeti viszony úgy alakult, mint ahogy. Mert, Főtisztelendő püspök úr, így lettünk sodródó „erő". S így mulasztottuk el azt, hogy pártállammal együttműködő, vagy együttműködésre kényszerített katolicizmusunk saját traumáit „kibeszélje" Krisztusban. Jóvátegye nagyon is valós mulasztásait. Abban a Krisztusban, aki gyógyítani való világunk, és közéletünk is. Nem hiszem, hogy az egyház küldetése a jobboldalhoz szól, s a mi feladatunk felállítani a kánont. Rögzíteni egy-egy párthoz az ortodoxiát. Mert különben az a látszat rólunk, hogy nem megérteni akarjuk a válságot, amiben élünk, hanem konstantini módon részévé válni a politikai status quonak. Erről szól ez a kipattant sajtópolémia. Ilyennek látnak azok, akik egyszer majd visszajönnek azokként a politika forgószínpadán. Változatlan attitűdökkel, előítéletekkel, és tapasztalataikra emlékezve. (Talán ezért is van mínuszban az egyházi intézmények finanszírozása, s szerintem lesz is még. A helyzetnek semmi oka, hogy megváltozzon magától.)
Úgy tűnik, egy kettészakadt országban az integrálni, mégpedig a kritikusan integrálni tudás küldetését halasztotta el az „oldalasodó" püspöki kar. Nem mentségünk, maximum, enyhítő körülmény, hogy a bal-liberális kormányzatoknak ugyanúgy szégyenteli mulasztása volt a közeledni nem tudás európaiságunk és magyarságunk gyökereihez. Hogy sem a Gyurcsány-, sem a Bajnai kormány nem tudtak felmutatni releváns, a közösség érdekeit szem előtt tartó „toleránsabb" egyházpolitikát. (A hiányzó szándék? Hiányzó műveltség kérdése? Elhidegülő viszonyok? Egyházpolitikájuk a kampányporondokra lépő egyháznak adott válasz volt?) Meggyőződésem, hogy a magyar katolikus püspöki kar harcos, „kard-ki-kard", a kormányzatot az elmúlt években nemegyszer lehazaárulózó, le-nemzetrontózó püspökei felelősek, hogy ilyen némaságba szédült a haza helyén az ország. Megértem, hogy vannak bizonyos főpapi asztaltársaságok, ahol a jobboldal erős embereivel „öntök egy pohár sört/ az ismerősök egészségére, és megiszok egy jó üveg bort a lelkünk tisztaságára." (Jantyik Zsolt, PG-csoport) Ám az ellenfél, a rivális másság egészségére ürített pohár hol marad? S kérdezem, hány barátot szereztek a kampányoló püspök urak a „mammonból"? A másik elitekből? S hány vámost és „bűnöst", és „utcanőt" hívtak meg asztalukhoz, nevelve tanulva? Sajnos, még mindig, mintha a táblabíró világ Magyarországán lennénk. Ahol a barátaim ellenségei az én ellenségeim is.
A távolságtartás dialektikája hiányzik. A fordítás, a tolmácsolás képessége. Többek között azért nem működik a demokratikus tér, mert egyházként asszisztálunk a dualizmusok világához. S a Kiss-Rigó – Aczél féle vita azért tölt el hiányérzettel, mert nem a lényegről szól. Püspök úrnak igaza van, az egyháznak joga van közéleti véleményét kifejezni. Elidegeníthetetlen jog a közjó mellett kiállni, s főként arra meghívni. De az egyháznak elsődleges kötelessége az társadalmi helyzet komplexitását látni. Muszáj szem előtt tartani felelősségét az ország egyébként tagadhatatlan, krízisben lévő „lelki teréért". Mely az arendti értelemben vett polisz demokratikus terének válsága is. Nem hiszem, hogy az a helyes viszony a jobboldallal vagy nemzeti konzervativizmussal az, mikor az egyház viszonya „kritikátlan" és konfliktusmentes. S körleveleken, bántó módon szájba rágva buzdítunk, hogy kire szavazzunk. Nézzék meg a spanyol példát. Azt a fajta kultúrharcot szeretnénk építeni? Mert ezt tesszük. S az valahol még gyanúsabb, ha a politizáló püspökök hangja egybeesik a jobboldali média „hivatalos hangjával". Tisztelettel kérdezem, hol vannak azok a püspökök, akik a baloldal vagy a liberális fórumain „hídépítők", intellektuális tisztességgel és „versenyképes" érvekkel publikálnak? Kereső, a közös helyzetre megoldást kereső hanggal? Várszegi Asztrik és Lengyel László beszélgető könyve óta sincs ilyen szellemi teljesítmény. Gesztus. Közös keresővonal. Közös evangéliumi metszet. Nincs. Csak a gyanú. És a születő revánsok világa. És a vitákban, indulatokban kiégett ország: hogy lesz így termelés, bizalom a jövőben? Mikor lesz ebben a honban négy évre kampányszünet? S személy szerint, nem látok és hallok végre csupa negatív, önálló arc nélküli kormány- vagy pártszóvivőt? Verbális verőlegényeket? Mikor? Egy olyan szituációban, amikor a legarchaikusabb árnyék-kivetítések mentén, a másikat lélektani értelemben undorral elvető módon beszélnek a kampányok: nos, ezért hiba katolikus püspöknek kampánydobogóra fellépni. S helyette nem taní-tani, a gyűlölet pupilláiba nézni, és elmondani, hogy ez nem helyes − mégha barátnak kell is mondani. Mert az egyháznak egészen bizonyosan közéleti feladata kimutatni, hogy milyen beszédmód ne szocializálódjon bele egy közösség lelki terébe. „Gyurcsány Ferenc egy gyomorforgató jelenség maga. Tehát önmagában nemhogy a parlamentben, hanem a parlament környékén sem lenne szabad, hogy előforduljon az arca többet." (Kövér László, Magyar Rádió, 2010. 03.08.) „Mennyei Atyám! Miután az elmúlt esztendőben kedvenc zenészemet, Michael Jacksont, kedvenc színészemet, Patrick Swayzet, kedvenc színésznőmet, Farrah Fawcettet és kedvenc írómat, Mario Benedettit magadhoz vetted, szeretném tudatni Veled, hogy kedvenc politikusom Orbán Viktor, és már február közepe van!!!" (Oroszvári Péter, MSZP képviselőjelölt Valentin-napi blogbejegyzése, 2010.) Mert itt tartunk. Ezek a kampányporondok.
Szerény magánvéleményem, hogy „közéleti egyházunk" súlyos mulasztást követett el, jobb- és baloldallal szemben. Azzal, hogy nem tudott a politikum nevelőjévé lenni, a jelenlegi helyzet ismeretében: gyógyítójává. A modernitás nosztalgiáiba feledkező egyházi vezetők nem ismerték fel a posztmodern időszak legmélyebb imperatívuszát: gyógyítani mindennapi nihilizmusainkban. Az egész közösség felé érvényes ez a tartozás. Időben el kellett volna határolódni a negatív közéleti kommunikációtól, amire a párt-píárok épülnek. Mert mára e negativitás tölti be „új magyar egyetemességként" a családi békeidők helyét, mint egykor a rántott hús és sült krumpli illata töltötte be délben az egész Kárpát medencét. És harangszó. Mára ezt a dekonstrukciót exportáljuk Vastól Királyhágó-mellékig. Ha kritikáját következetesen, minden oldal dekonstruktív beszédmódja felé (és saját papjai szószéki politizálása felé) megteszi az egyház, hivatalosan, ha kell, körlevélben, akkor most valóban lehetne az Egyház a harmadik „erő". Egy újra gondolt nemzettudat motorja. Ez lenne a rendszerváltásban betöltött pozitív szerepe. Hogy megőriztetnek az evangéliumi távolságok. Azaz, ha tudom kegyelemben látni elitjeink hiányait, mert minden oldal így vagy úgy, de önnön gyökértelenségével küzd. Ekkor, nagy eséllyel másként alakulnak az állam és egyház közötti mára elgennyedt szakmai, finanszírozási viták is. S az is meggyőződésem, hogy a következő polgári kormányzat, és elsőként is a polgári miniszterelnök felelőssége is a távolságot tartani tudás az egyháztól. Főleg kampányok idején. A sajtómegnyilvánulásoknak, s annak a bizonyos „kritikus szolidaritásnak" ez is feladata, segíteni a mindenkori miniszterelnököt ebben. E helyes különböztetés a pátvezetések részéről, komoly hozzájárulás az egyház benső szabadságához a szolgálatra. Mert egyébként kérdezem: valós-e az egyház függetlensége a politikai hatalomtól, álljon az bármennyire is az egyház erkölcsi elveivel egyezően a közjó szolgálatában, ha kampányában közreműködik?
Hiszem, az egyház független közéleti hangja az egyedüli garanciája, hogy a radikális eszmék harmadik, vagy első, megkerülhetetlen erőként ne jelenjenek meg. Ez a krízis még orvosolható. Megjelenésük, s ezért is tükörbe kéne nézni, a jelenlegi kényelmes dualizmusok és polarizációk egyenes következménye volt. S bármilyen furcsa, az, hogy ez a „Magyarország a magyarabbaké" hang mára tényező, a kampányokhoz csatlakozó egyház mulasztása is. S hogy a kegyelmi távolságok dialektikáját kiemeljem, e felelősség komplex felelősség. Az egyház feladata az, bármennyire normatörő kimondani, hogy rámutasson: sem a Jobbik-, sem a Magyar Gárda démonizálása és lefasisztázása nem folyhat tovább. E sebek integrálásáért, s a pozitív beszédmódért, mint megelőzni tudásért, Mécs László szavaival, „e fiúkért valaki felelős." Igen, e magyar fiúkért − ellenségképben gondolkodó tudatukért − felelősek vagyunk. S ki más, ha nem a nagyböjt egyháza? Ha már a kiengesztelődni nem tudó elitek nem.
Egy hiteles, korát megelőző keresztény közéletiséget Bartók 1943-as Concertójához tudnám hasonlítani. A bizalmat adni tudás bukott jelenünknek és önmagunknak; s egy, az egyház és „elitek" közötti új viszony a tét. A rálátás a másikkal egybemosott sebeinkre. A nem semleges, de integráló egyházi közéletiség tere. A szolidáris „polisz". Ez nem az olcsó barátkozások, hanem a „drága kegyelem" világa. Így hallgatom újra Bartók Concertóját, s hallgatom megfellebbezhetetlen érveit. „ʻIgazán mondom nektek, hogy sok özvegyasszony volt Izráelben Illés napjaiban, amikor bezárult az ég három esztendőre és hat hónapra, úgyhogy nagy éhínség lett azon az egész vidéken, de egyikükhöz sem küldetett Illés, csak Szidón vidékén Sareptába egy özvegyasszonyhoz. Sok leprás volt Izráelben, Elizeus próféta idejében, de egyikük sem gyógyult meg, csak a szíriai Naamán.' Amikor ezt meghallották, mind megteltek haraggal…, felkeltek, kiűzték őt a városból, és elvitték annak a hegynek a szakadékáig, hogy letaszítsák; de Jézus átment köztük, és eltávozott." Mint Bartók zenéje 1940-ben az országból. A Concerto, a Szonáta szólóhegedűre, és a Harmadik zongoraverseny remekművei intő jelek. Bartók Béla nem közöttünk írta őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése