Jeane Nevarez, Gyík üvegharangban
Meghallgatni történeteit
C-év, nagyhét, K. (Dán 3,25.34-43; Zs 24; Mt 18,21-35)
Nyelvünk valósága izgat. Az a dialektikus kapcsolat, ami morális énünk és tudatalattink között fennáll. A lényeg éppen az, hogy a kettő közötti viszony pozitív legyen. Valóságos, és nem eltagadott. S így a lényeg nem annyira a morális teljesítményen van (mely teljesítménytudat előbb vagy utóbb előhozza az emberből a bestiát), mint inkább a mélységgel való kapcsolaton, amiből érkezünk. Ebben a dialektikában olvasom a „hányszori" megbocsátásról szóló történetet. „Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: „ʻUram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?' Jézus így válaszolt: ʻNem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.'"(Mt 18,21-22)
Azaz: mindig valami törékeny mélységből érkezünk. Legyen ez a „bűn" törékenysége; vagy szeretetünk törékeny volta. És ezt a mélységet kell tanulnunk elfogadni. S akkor nem kezd bennünk pimaszul körben járni egy ítélkező, a mélységen, mint bennünk hordozott sötéten kéjelgő „álangyal." Mert tulajdonképpen Péter kérdése nem más, mint ahogyan mi is tesszük: tudatalatti önmagunk, mélységbeli magatehetetlenségünk tagadása. S itt nem önfelmentésről van szó. Hogy „minden megbocsátható", s mindenre van felmentés önmagunkban. Nem. Nagyböjtnek ezek az emberi benső természetét fejtegető kérdései azt célozzák, hogy számoljuk fel magunkban az „álangyali ént." Hogy ne fussunk meg az elől, amik vagyunk: kavargó, formátlan, sodródó mélységek. Mert ezt tagadva jutunk el oda, amit csak a kívülálló objektivitása lát meg a „hivatásos keresztényről." S ez különösen katolicizmusunk tragédiája, ha bekövetkezik. Nevezetesen: amikor a kereszténységünk infantilizál. Nincs jobb szó rá, tényleg ezt teszi. Amikor „morális énünk" és „tudatalattink" között megszakad a kapcsolat, akkor következik ez be. Abban a hamis tudatban élünk, hogy „csak el kell menni gyónni"; s „pitty-pütty", mint a tévén egy csatornaváltás, rendben minden. Aki csak tudatos morális énjét látja, az előbb utóbb kíméletlenül ítél, magabiztosan, tévedhetetlenséggel a másikon. S így szakad el az ugyanazon emberi drámában osztozó felebaráttól, és önmagától.
S ami izgalmas, az a személy és embertársa között beálló nyelvi szakadék. A bukni képtelen, önmaga makulátlanságát el nem fogadó ember/közösség − soha nem lesz vonzó. Soha nem képes meghívni a töredékességeiben járó, azokat nagyon is átszenvedő embert/közösséget. E „hetvenszerhétszeres" történet így programja a keresztény egyházaknak is. Az egyház és szekuláris kultúra közötti feszültség, jelentős részben tagadott „tudatalattinknak" a problémája. Zseniális lélektani megfigyelés a történet. A világhoz való viszonyunk a történetbeli „irgalmatlan szolga." Amit megbocsát nekünk az Isten, azt nem bocsátjuk meg a világnak. Így nem érnek össze emberi arcaink. Így fordul el emberi arcunk; világban jelenlévő emberi arcunktól. „A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked." (Mt 18,26) És a kontraszt: „Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol!" (Mt 18,28)
Nagyhét a tudatos és tudattalan e dialektikájában alkalom, hogy a világhoz való viszonyunkat, mint közösség/Egyház átgondoljuk. Nem hétszer, de hetvenszer hétszer újra kell látogatnunk világhoz való viszonyunkat. Azt, ami összeköt. Belehelyezkednünk abba a viszonyba, amit a Megváltó él át: vonzódásában a világhoz. Ő Isten trónusát és emberi bensőnk káoszát összeköti. S semmiképpen nem akarja, hogy „hiányzó" tudatalattival járjon egyháza. Mert akkor csak erőltetett „műmosolyra" képes világgal való viszonyában. S mindenkor fél, hogy „fején hordozott" erkölcsi kártyavára össze ne boruljon, a legapróbb mozdulatra. Ki nem térve a függőlegestől. Nos, ebből a merevségből kell kilépnünk, természetes mozdulatainkat elfogadva. Mert így ismer rá, mint saját egyházára a világ; melynek problémája, hogy ő pedig épp morális „felettes énjét" veszítette el.
Így olvasom, a fenti háttér előtt Tőkés László volt krályhágómelléki püspök történetét: felesége beadta a válókeresetet. A mindig tévedhetetlenül ítélkező politikus-püspök; most ítéletei mérlegén találja magát. Valóban emberi dráma, ahogyan ő mondja, élete legkomolyabb válsága. Együtt érzést kelt, amikor letett perszónákkal, esendőségünkben állunk. Az ilyenhez hasonló pillanatok azok, s számtalan hasonló „tudatfeletti" – „tudatalatti" konfliktusaink, amik megértetik: a hetvenszerhétszeri megbocsátás miről szól valójában. Emberségünk árnyékait merjük irgalomban vinni Isten elé; és meghallgatni történeteit.
2010-03-30
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése