"Nem, nem, nem, se Berlin se Moszkva/ Nem ad
engedélyt a leszállásra." (Bikini)
Az Atya hiánya
Nagyböjt, 3. hét, K. (Dán 3,25.34-43; Zs 24; Mt 18,21-35)
Két mondása foglalkoztat Jézusnak. „Nem vagy messze az Isten országától." „Isten országa közöttetek van." Ő maga ezen országon belülről beszél. Ennek az országnak a teljességéből merít. Békéből szól. Valami megmagyarázhatatlan, ember által elő nem állítható dinamikus egyensúlyból. Amikor az igen igen, és a nem nem. De úgy, hogy sem a valami mellett kimondott igen, vagy a kimondott nemhez nem tapad emberi projekció és érdek. Isten országa az az állapot, amikor ítéleteink szívünk mélyéből fakadnak; s közben ítélethozó szívünket angyalok tartják. Ítéletem a „közösség" támogatásában, és szolgálatában születik. Az evangéliumokban az idős Nikodémus keresése, ahogyan kérdez − bár nem tudja a választ, hogy hogyan születhet újjá idősen − mégis, szíve már Isten országában kérdez. Ő ott, abban az evangéliumi helyzetben azt a választ kapja Jézustól, hogy a Lélek szül bennünket újjá. Nehéz énünknek ezt a valódi központját kifejezni; ahol legmélyebb vágyai szerint élni, „ítélni", és szeretni kíván. Az imádság, vagy az ajándékba kapott tiszta tudat tapasztaltatja ezt meg velünk. Ahogyan átmelengeti a nap a rét füvét. Tavaszi melegség, gyümölcsfák virágzásában. Vagy őszbe érő nyár, s a késő ősz színei. Vagy az éppígy megtapasztalt emberi melegség. Nos vannak pillanatok, amikor tényleg Isten Országában érzünk, és beszélünk. S különösen hallgatunk. Ilyenkor azt éljük át, hogy egyetlen, ritmusos lélegzetvétel a világ, a kultúra teste. Bennünk, azaz benned szólal meg, értelemben, derűben: a szeretet egyensúlyában a világ. Az sem kizárt, hogy az ember megtanulhat nem egyszeri-kétszeri lélegzetvételében, de a Királyság folyamatos lélegzésében élni. S tényleg nem kizárt, földi szenvedélyünk kiteljesedéseként: hogy szenvedélyesen megszeretjük Isten Országát. Akkor is, ha nem tudjuk a végső válaszokat, akkor is, ha még csak érinteni sem tudjuk, mi is az a Feltámadás. Egyszerűen csak élünk. A másik szükségére és arcára, és ennek részeként, saját szükségünkre és „arcunkra" megnyíltan.
Isten Országának e szenvedélye különös passió. Ha létezik ez az Ország, akkor polgárságának fokmérője, hogy egységben látni tanítja földi országunkat. Olyan nincs, hogy csak a földi hazának egy-egy szeletét, vagy töredékét akarjuk Isten Országába emelni. Sőt. Azt próbáltam önmagam előtt is megfogalmazni, hogy a Jézus által meghirdetett ország nem olyasvalami, amit „megviszek". Amit egyházként „felajánlunk", vagy „elvárunk" megérteni. Nem. Isten országa a találkozás helye. Ahol nem (emberi érdekektől, embertől megjelölt) ortodoxiák csapnak össze. Hanem ahol szabadon, méltóságban − az emberi belső legkisimultabb ritmusában − szólnak a találkozó felek. Nikodémus mutatja ezt. Szabadon érkezik, élővé vált jelenében kérdez. Igen, ez a kulcs. Az élővé vált jelen, és a „megbocsátott", a másiktól nem számon kért múlt. Isten országában kisimulhat homlokunk belső oldala. Nem gyanúban látunk, nem félelemben; s a másiktól sem gyanúban ítéltetünk. Életünknek, s a világtörténelemnek ezek a legértékesebb találkozásai. E beszélgetésekből valami fontos születik. Valami fontos adatik hozzá a történelemhez. Az ország/haza történetéhez. S nem utolsó sorban az egyház/keresztény közösség életéhez. A sorok őrzik ezt a típusú találkozást. Amikor az Istenben lévő szépséges rend (és egyszerre szenvedély) kimondja magát az Országba-tisztuló emberben: „Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: ʻUram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?' ʻMondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.'" (Mt 18,21-22)
*
Lehet, kívül élek ezen a magyar történelmen. Lehet, hogy marslakóként, valami más világból érkezem. Tudom, hogy odahaza a választási kampányidőben, április-májusban a feszültség még majd fokozódik. Az azonosulásaink világába, most, még higgadt fővel, bepillanthatunk. Minél tovább nézem Krisztus ikonját, annál mélyebb kérdés bennem azonosulásaim felülvizsgálata. Mert azonosulásokban élő lény az ember. Lelki és pszichés szüksége keresni a Másikat. Azonosulni az „Atyával" (s eme Atya arcéle mögött nem látom ellentmondásnak felfedezni a freudi „apa" és „anya" képét, ős-azonosulásunkat). Azért is fontos azonosulásunkat és erre való képességünket mérlegre tenni, mert azonosulásaiban a legsebezhetőbb az ember. Megfigyelem, saját életemben, s a katolikus papság életében; s kérdezgetem a helyzeteket. Miért politizál nagyon sok lelkipásztor a szószéken is? Látható elkötelezettségekkel; s most, a napok beli vita és kontroverziák kapcsán, egyháziak kampány-jelenlétére gondolok. Az Abbához való viszonyunk döntő. Kritikus viszony. Keressük-e, megtaláltuk-e ezt az Atyát? Elszakadunk-e tőle, sőt, megtagadjuk-e? Egybemossuk-e más „patriarkális" tekintélyekkel? Minden szenvedély a társ hiányát tárja fel. A társ, a lélek Másikja elvesztésének félelmét és lehetőségét. Ezért érdekel a politizáló egyház problémája. Nem vagyok pontos, nem a politizáló egyház, hanem az politikai azonosulásait láthatóvá tevő papi magatartás. Mi motiválja a csatlakozást? A megszólalást? Csak kérdéseim vannak. Nincs-e ellentmondás Isten Országa egyetemes felénk fordulása, és a „versengő pártmodellek", a torzító stratégiai kommunikációk, ha kell, az igazság manipulációja között? Nincs-e e kommunikációk mögött jelen, melyek a hatalom megszerzését célozzák, azokban benne: agresszió? A legyőzés, a felülkerekedés emberi indulatai? Nem a sebek-győzelmek kizáró dialektikájára épül e ez a fajta demokrácia? S valóban a közösség valódi, legmélyebb érdekeit artikulálják-e a pártok? Van-e érték konszenzus, emberi-etikai konszenzusok? Személy szerint e kampányok emberi és tartalmi hiányait nem tudom egyeztetni Isten Országának emberségével és tartalmasságával. Pedig ezen a „kapcsolódáson" múlik minden. Nem baj, hogy ez a távolság fennáll. Mindig is fenn fog állni. De ez az a „tér", ahol az egyház megszólalhat. A fordítás, Isten Országa „emberlátását" lefordítani, lenne a papság feladata, kampányok idején. Krisztus ikonját nézni tanítani; és soha nem szem elől tévesztve a közös emberi folytatást. S csak itt, a legvégén kérdezem: tudunk-e szenvedéllyel beszélni a Feltámádás, a Tóra/Evangélium és a mindennapjaink viszonyáról? Lefordítjuk-e Húsvét örömét történelemmé? Van-e távolságok nélküli nyelvünk? Mert sejtésem szerint, a kultúra/szekularizáció és egyházunk közötti szakadás hátterében ott áll a „gyanúba való szüntelen szocializációnk". Ezért lát bennünket, papokat és egyházi vezetést keményvonalasnak a világ. Akik kritikát sem kívülről, sem belülről nem fogadunk el, s mindent ellenségeskedésnek, liberális, kommunista mesterkedésnek tekintünk.
2010-03-09
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése