Raj Tamás ny. főrabbi
Egy telefonbeszélgetés és egy főrabbi emlékére, Raj Tamásnak (1940-2010)
C-év, nagyböjt, 3. hét, Sze. (MTörv 4,1.5-9; Zs 147; Mt 5,17-19)
Úgy döntöttem, kiteszem a szívem a Napra egy évig. S megvárom, hogyan változik. Barátaimnak ez a zene, a könyveik, vagy a munkájuk. Kinek-kinek foglalkozása szerint. Számomra ez a „napsütés" az Evangélium, s az alatta izzó Tóra. Azért is írom e „naplót", mert kíváncsivá tett: mi történik, mi jön felszínre az emberből, s az arcom mögött lévő közösségből. Egy kultúra szent Szövegével (s mely Közösség, s Aki mögötte van) való kapcsolat az az esemény, ahol az ember „kibeszélheti" tudatalattiját. Tudom javasolni mindannyiunknak ezt a különös, terapeutikus viszonyt, ha úgy tetszik. Kultúránk, s benne a keresztény egyházak tragédiája is, hogy lemondunk erről az Arctól – gyökerekig viszonyról. Elhallgatjuk tudatalattinkat, bensőnk vívódásait az Evangéliumtól. Pedig különbség. A papság, az igehirdetés hivatkozik az evangéliumra. Ez azonban más, mint amikor az Evangélium/Tóra hivatkozik ránk. S merít belőlünk. Évek óta figyelem az egyházi igehirdetések karakterét. S lassan, nagyon lassan, körvonalazódik bennem, hogy amiről beszélni próbálok, az egyfajta Exodus-viszony a szöveghez. Isten „tudat-alattijához", mint önmagunk elhallgatott történetéhez való viszonyunk ez. Tudat-alattinkká tesszük az Istent? Nem hallgatjuk meg őt, s szükségeinkben vele egy, tükör-önmagunkat? Valahogy így. Saját „tudatosába" feledkezett bele az egyház. Visznek előre bennünket, mint ige-hirdető közösséget kényszereink, melyek elé a szekularizálódó világ állít. Ezek között nagyon sok megoldatlan benső egyházi krízis is ott áll. (Pedofilia, homoszexualitás, de talán nem is ezek az extrémitások a legfontosabbak.) Hátráló egyház vagyunk. Fogyással nézünk szembe. Ahogyan legjobb szándékkal is, kezeink között veszítjük el azokat a helyzeteket és állapotokat, ami volt. Pánikolunk, sokszor. S ezen erőltetett meneteinkben hivatkozunk az evangéliumból; vagy a hagyományból. Valahol, lábjegyzetként. Utilizálva, „pragmatikusan", lépéseinket igazolandó. Valahol ez, azonban, egyoldalú viszony. Ideológiához való viszony. S nem tudom miért, de nem merjük, hogy bennünket is meghallgasson a Szöveg, hagyományunk Arca.
Ezt jelenti ez a „naplóírás". Kényelmesebb volna nem csinálni. Egyszerűen kihagyni. S élni az életet, így-vagy úgy, beállva sorba, vagy gyönyörködve nőkben, gyermekekben, barátságokban. Túl élve így, vagy úgy, a napi gondokat. Nem birkózni pluszban, a szöveg angyalával, mely valójában történelmünk angyala, aki személyes történetünk ajtajánál áll őrt. Mert különös, a történelem Angyalai, őr-angyalait így látom. Nem általában működnek, vagy felügyelnek a világtörténelemre, vagy az üdvösségtörténetre. Nem. Érintkezési pontjuk a történelemmel személyes benső történetünk küszöbe. Ha ezt megnyitjuk, tudat-alatti történetünkkel eggyé válva, akkor nyitott a Történelem számukra. S Isten számára is, akinek küldetésében e lények járnak. Történetünket önmagunkért figyelik. Saját érdekünkben. S e megnyílás lehetősége a Szöveg. Régi gondolatom, s nem hagy nyugtot, hogy a csak saját tudat-felettijéből, „felettes énjéből" merítő egyház úgy jár, mint saját történetünkbe bebocsátatlan angyalaink. Mint a saját passiótörténetünkbe bebocsátatlan Isten. Nem talál bejárást néma világunkba. S elnémult, saját kényszereit ismétlő, poszt-judeo-keresztény kultúránk sem nyer bebocsátást, visszautat? a Húsvét közösségébe. A saját benső szenvedéstörténetét bevallani képtelen egyház, ebben az értelemben nem vonz. Angyali és zárt marad. Rideg, traumáit és legmélyebb örömeit éppúgy titkoló. Pedig, hiszem, a Szöveggel való napló-viszony jelentősége épp ez: megpillantani és átélni egyházunk mélyebb lehetőségeit. A nem kivonulást a világból, hanem a bele-indulást a világba, mint saját Krisztusába. Nem hagyjuk, hogy titkolt egyházi tudatalattinkat lebirkózza az Isten. Mint egy nehéz, átizzad dunyhát, kiporolja, kiverje és kiszárítsa. Napfényre tegye.
S azért fontos ez, mert feltáruló tudatalattink tesz bennünket alázatossá. Mint hatalmi reflexeivel, mint retinájával eggyé vált egyházat; klérust. Félreértés ne essék. Nem a tudatalattink a lényeg, hanem a tudatalattinkon át feltáruló szabadabb történetünk. Istennel, és általa beragyogott világunkkal. Csak nagyon lehajtott fejjel kérdezem: Isten ráragyogása vagyunk-e szekuláris világunkra? Mert a személyes- és egyházi tudatalattink felvállalásának ez a tétje: ez a prizma „mi" vagyunk. S félelmetes és furcsa a régi, ortodox alaptétele katolicitásunknak: Közössége közvetítésén-tolmácsolásán lép be a kultúrába az Isten. De legalábbis van egy szelete, fontos testfelülete világunknak, ami az Egyházon keresztül érinthető. Ezért nem kéne titkolnunk emberi kudarcainkat, a kegyelem másik oldalát, melyet az egyház, mint emberi közösség is éppúgy hordoz, mint a világ. Az a világ, melynek eddig legalább volt „kivel" beszélgetnie. Művészethez, íróival, megváltó eszméivel. Mára ezek sincsenek, működő közösségeiben sérülve, elvétettek „a világtól." Ezért lenne fontos „jel", ha önnön eszköztelenségén át közelednénk a szabadsága forrásaiból kiapadó világhoz. Feltárni az átfedéseket passiótörténetünkben. Ez az Isten előtt olvasott „saját" tudatalatti − segítséget-kegyelmet kérő történet − tétje. A hatalmi egyház benyomása világunkban nem is annyira „látható hatalmunkból" és annak külsőségeiből ered. Sokkal inkább a „hatalommal" titkolt tudatalattiból. Hogy a világ nem lát bennünket élete egészét megosztó Közösségnek és személynek az Evangéliummal/Tórával. Nos, így írom töredékes történeteim és igazságaim, s hagyom, hogy előbirkózzon belőlem egy kis részletet az éppen szabadnapos angyal. S az az Isten, aki vallási tudatalattink megváltója is. Aki tényleg „Nem idegen közöttünk." (Raj Tamás könyvcíme, Makkabi 2002.)
*
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában." (Mt 5,17-19)
2010-03-10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése