Fenyőfák, Japán tusfestmény, 16. század
Téli haiku a történetről
C-év, nagyböjt 3. hét, Cs. (Jer 7,23-28; Zs 94; Lk 11,14-23)
Blyth Haiku elemzéseit olvasom. Ősz-tél ciklus. Ezt a kötetet hoztam magammal. Nehezen jön a tavasz. Maga az ősz, és a tél az „alászállás" évszakai. Még gépi, elektromosságtól zizergő világunkban is megérezzük a csendet, ami világunkra száll. Emlékszem a régi telekre. Kocsiablak mögül, apa vezet. Csöndben, mozdulatlanságban az alföldi táj. Vonatablakokból kitekintve moccanatlan, önmaga „öntudatlanságába" tekintő világ. A felszín különös békéje. Dér, hó, vagy hideg köd. Fehér. S emlékszem falvak mély csendjére. Visszahozhatatlan béke. A téli utca mint a csillagközi tér. Mindenki bent él, falak mögött. Meleg szobákban. A téli sétában, utazásban egyedül marad ajkai csöndjével az ember. Az ősz és a tél fokozatos alászállás tudatalattinkba. Érezzük, befelé-indulhatunk. S ahogyan a felszín zöldben lüktető élete eltűnik a tájból, madárzaj, tücsökrobbanás, emberi forgatag, beszéd: előjönnek a gondolatok. Kérdőjelek, boldog szintézisek. Beszélni kezd a benső, amit nem harsog túl a nyüzsgő, burjánzó élet.
Így olvasom Kikaku rejtélyes haikuját. „Mikor azt hiszem, a hó az enyém, az esernyőt könnyebbnek érzem." Érdemes kibontanunk a képet. A nehéz hóesésben járó ember esernyőjén vagy kalapján megül a hó. Érezni súlyát. A költészet lényege a valóság intim birtoklásának élménye. Finom kép. Magunkénak érezni a hóesést, eggyé válva vele: bensőségesen miénk. Viszonyulni akarunk világunkhoz. Érintkezni, otthonná birtokolva azt. Az esernyőn hordozott hó komplex kép. Benne van, hogy birtoklásunk tünékeny. Ítéleteink nem birtokolják, nem írják le teljesen a valóságot. Mégis, csak rajtuk keresztül vagyunk otthon emberi kapcsolatainkban. A havat könnyebbnek érezzük. A téli csendben járó ember és a hó viszonya: tiszta, átlátható viszony. Közvetlen viszony. A kép annak az élménynek ikonja is, amikor a lélek békét élvez, hogy helyesen ítéli meg világát. Az esernyőn könnyebbé váló hó a tisztán-látásában könnyebbé váló ember képe. De a küzdelemé is, hogy helyes ítéletekben világunkhoz tartozzunk.
Egy más kultúrkör nyelvén, Kikaku verse elmondja a szív démonoktól való tisztulását. Történelmünk illúziók és tisztánlátások nehezen rendezhető arányát. Szeretet és szeretetlenségek felborult egyensúlyának labirintusát: milyen nehéz „könnyebbnek" érezni a történelmet. Bevallani illúzióinkat. Tévedéseinket, s hozzájárulásunkat a történelem elnehezedéséhez. A judeo-keresztény „haiku" jóval prózaibb. Nem titkolja emberi történelmünk realizmusát. Amikor egy hagyomány (vallási elitek látása; vagy egy eszmerend) vakká válik, vagy képtelen kilábalni az összeadódó tisztán-nem-látások realizmusaiból. Ezért tisztelem végtelenül e cseppet sem költői vallásunkat. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, mint vallás: behelyez bennünket a történelem benső érrendszerébe. A „haiku" kívülről figyeli meg, s diagnosztizálja ugyanazt a történetet. S érzékeny, mert megfigyelése őszinte. Jeleit figyeli, mi történik az történelem testében. A Biblikus vallások nézőpontja más. Benne vagyunk a történelem örvénylésének közepében: az emberi szívben; mely illúziókkal, szenvedélyekkel, hatalmi vágyakkal, erosszal, testtel, és küzdelemmel terhelt. Szerelemmel, vérrel, és háborúkkal. Az emberrel. Pedig Kikaku haikuja (a felszín bőrön és természeten áthatoló figyelme) és a Megváltó történetünkön belüli utazása összetalálkoznak. Az Inkarnáció, a megtestesülés az emberi valóságon belül − belülről, velünk eggyé válva ítéli meg történelmünket. Látásunkat a valóra. Ha látnánk, mennyire veszélyesen vakok vagyunk, önnön szabadabb életünkre is veszélyesek, akkor mernénk megbízni a ʻkegyelemben'. Mely kegyelem nem más, mint ráhagyatkozás egy titokzatos, segítő jelenlétre, hogy újratanuljuk látásunkat. Mint egy ólomkatona az asztalon. Ilyen „tömören" összefoglalja a bibliai kép és vita, kavargó látásunkat. Hóvihar vagyunk. S a kép mögött láthatjuk, hogy nem tud „könnyebbülni" a hóesés esernyőinken. Nem merjük vállalni az esernyő-hóesés viszonyt. „Amikor elképzelem, hogy hozzám tartozik a kegyelem, történetem-történelmem könnyebbnek érzem." Valahogy így ér össze a haiku és a Betű. Csak fel kéne vállalni a „tudatfeletti tájat"; s így meghallgatni őszünkben-telünkben a szőnyeg alatti, „néma" történeteket. Ami ott van mindannyiunk, így egyházunk arca mögött is. Szembenézni azzal, ami nehézkedés történetünkben.
„Egyszer azután egy néma ördögöt űzött ki, és amikor kiment az ördög, megszólalt a néma. A sokaság pedig elcsodálkozott. Néhányan közülük azonban így szóltak: ʻBelzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.' Mások pedig kísértették, és mennyei jelt követeltek tőle. Ő azonban ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: ʻMinden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik.'" (Lk 11,17.)
2010-03-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése