Kazimir Malevics, Fehér alapon fekete
kereszt (1920)
Avantgárdok
C-év, nagyböjt 4. hét, Sze. (Iz 49,8-15; Zs 144; Jn 5,17-30)
Lovasi András Kossuth-díjat kapott. Elit ízlések tiltakoznak. Persze, ha most a másik oldal van, lehet, nem ő, hanem Ákos kapja. Ezek meddő viták. Zenéje jó, de magam nem szeretem a Kispál és Borzot. Nem szeretem hallgatni Lovasi szövegeit. S nem azért, mert nem jó zene, vagy nem jó szövegek. Jó zene, és jó szövegek. Csak az ember nem szívesen szembesül azzal a nihillel, sehonnan-sehovával, amiben ez az ország él. S ez nem alkat kérdése. Optimista, vagy pesszimista valaki. Nemzedéke a sehonnan sehová nemzedéke. Lovasi tónusa szellemesség, undor, életöröm és önmegvetés keveréke. A légüres tér zenéje. Azé a nemzedéké, amelyik még látta nagyszülő, s szülei világának lassú, majd egyre gyorsuló szétmállását. Bankok, rágógumi zenék, s az „éld az életed, ahogy lehet, s maradj meg embernek" keveréke. A mállás, a leépülés zenéje ez. Lehet szmokingba öltözni, szép, steril zenéket írni, mint Ákos teszi. Kiváló, önmagára hangolt közgazdászként, szalonjobboldaliként, de óvatosan, grammonként megnyilatkozva; oldalakat és lemezeladási mutatókat véletlen se sértve. Óvatag világ, kiszolgáltatott világ az övé is. Ákos a polgári szalonok, borpatikák világát választotta. Nem tehet mást. Énekel, mint Lovasi. Egy ország, egy nemzedék fogsághelyzetének két oldalán. Ákos zenéjét, ugyanúgy, mint Lovasiét le kell tenni. Nem hallgatható hosszan, maximum mint háttérzene. Mindkettő medvetánc. (Lehet, ez személyes ízlés, az én Kossuth-díjam a Temesvári vasárnap, és az Őrzöm a Lángot album Bikinijéé. Ha már rockzene-kategória. S ha már elfogultságok.)
Nyilván, Ákos majd a következő kormányzattól kapja meg ugyanezt a díjat. Azoktól, akik „álmodják rendületlenül" − valójában színleljük rendületlenül −, hogy ez szép dallamok, kerekded gondolatok, és értékek világa. Hogy polgári világban élünk, ahol a közösség növekedése az első. S a polgári biztonságunkat alapozó, előttünk járó generációk emlékezete. Lovasi és Ákos zenéje és szövegvilága, mindkettő távolságtartás a mától. Az egyik az „értelem alatti világ", a másik a „rend-ideálok" világából próbál rálátni arra, ami van. Mindkettő provokációja, faggatása annak a Rendnek, ami most van. Lovasi zenéjét, valahol, az „undor irodalmába" lehetne sorolni. Lebontja, ízekre szedi, feléli a „szimbolikus rendet", a kor kánonját. S valami mérhetetlen mélységből, a bennünket mindennap igazgató Törvények/Nyelv tudatalattijából énekel. Provokálja a „szimbolikus Rendet", hivatalos kereteinket. Dekadenciája, helyenként gyilkos őrületei és reménytelensége, amit kimond: figyelmeztetés a Rendnek, amiben élünk. Alapjait teszi omló homokbányává annak, amin, azt gondoljuk, kultúránk status-quoja nyugszik. Azt hiszem, Kristeva mondja Duras-elemzéseiben, hogy ennek a fajta abjekt-irodalomnak a feladata kimondani „a nappali Kánon" őrületét. Lovasi dekadenciája, az önlebontás őrülete azt hivatott kimondani, hogy „szimbolikus rendünk", a tudatos Mánk beteg és őrült. Éppúgy, amikor egy országban radikális hangok jelennek meg, rasszizmus, kirekesztés, anti-szemitizmus. E tudatok „őrülete" sokkal inkább a „magas kultúra", a közösség „szellemi gyakorlatának" őrülete. E tudat alatti „irodalmak" tudtunkra adják: megújítandó az a kánon-gyakorlat, amiben élünk.
Ezért izgalmas, ahogyan „antiszemitizmusra", s kirekesztésekre az elitek reagálnak. Nem szembenéznek önmagukkal − a Kánon ürességével, vagy általuk történő korrupciójával −, hanem erőből támadnak. Éppúgy kirekesztenek, erővel betiltanak. Ellenségképként felnagyítják az „aberrációkat", és megbélyegzik. Kiradírozzák, vagy épp kipipálják, hogy lám: anti-rasszista, antifasiszta, stb. meneteket rendeztünk. Nos, ezért értékelem Lovasi dalait, hogy énekli, bele Kánon-Rendünk füleibe: hogy édeseim, díjastól, nem díjastól, középen rohadunk. Égünk; kimerülünk. Annak a nihilnek a helyén, amit tagadunk.
Érzéseim az avantgárdnak adott Kossuth-díjjal kapcsolatban vegyesek. Kérdőjelek. Egyrészt jó: hogy e gesztussal a nagy, magyar rendszerváltás utáni Rend elismerte, fontos meghallgatni a tudatalatti hangját. Értelmezhető a gesztus óvatos kimondásának, hogy a Rend érzi, hogy forráshiányokkal küld. Hogy megújulásra szorul. S miután az avantgárd „Nyelvtan-lebontásának" épp az a lényege, hogy a nyelv megújulását már magában hordozza szélsőségeivel − a Lovasi-Kossuth díj jó jel. Beismerése, hogy a társadalmi tudat a legkomolyabb hiánnyal küzd. Hiányzik az érték-orientáció, és önmagán belülről nincs megújulás.
Másfelől, a Kossuth-díj az avantgárdnak aggasztó. Ennek az országnak nincs kérdésbe tevő avantgárdja. Nincs valódi, a szimbolikus ridegségét és megmerevedéseit lebontani képes „költői nyelve"; Evangéliuma, ha úgy tetszik. A perifériája omlásait, és lázadásait erőből leverő Szimbolikus rend, magába akarja „ölelni", lefizetni a Rendtől egyedül „undorodni képes" avantgárd nyelvét; ami kérdésbe tenné őt. (S eszembe jut mos, s ennyit utójegyzetként, miért nem mehet fel püspök vagy egyházi személy aktív résztvevőként politikai kampány emelvényre. S miért él bennem egy titokzatos nem is, amikor egy-egy egyházi fő-elöljáró díjakat fogad el oldalaktól; bármennyire helytálló legyen is annak tartalma. A függetlenség elsődleges küldetésünk. De ez csak zárójel.)
Nos, ennyi hosszas bevezető után, érdemes az „avantgárd" szerepe felől megközelítenünk az Evangéliumot, mint műfajt. A zsidó Jézus viszonya önnön zsidó vallási Kánonjához; egyetemes minta. Konfliktusa a „szimbolikus Renddel" törvényszerű. S ez a kegyelem ökonómiája is, „keresztény rendünkben": szüntelen kérdésbe tenni útjainkat. Nagyon fontos ez a mondat: „A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt [a béna meggyógyítását, a nyugalom napján.]." (Jn 5,16) A mindenkori tudatunk, intézményes kánonjaink alatt húzódó krízisre világít rá. Mely kimondás mindig a legkényelmetlenebb, hogy a nihil, a megújulás képessége épp „Értelmünk" és identitásunk középpontjában van jelen. Bezárkózásainkban születik; a lemondásban „Tudatunk" ellenzékiségéről. Abból, hogy féltjük hatalmunkat attól az új rendtől, mely megújulásunkon át születhet belőlünk. Ez az Evangélium paradoxona: valójában önmagunktól félünk, bensőnk megváltozásától. S hatalmunkat féltjük, mert nem akarunk szolgálóivá lenni annak a megújult rendnek, ami „többé" váló önmagunk. „Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz. Sőt még nagyobb feladatokat is fog rábízni, hogy ti csodálkozzatok." (Jn 5,20)
2010-03-16
Kispál és a Borz „Ha az életben" c.dala
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése