Auvergne apostola, Szent Austremoine a
vadak között – jelenet a Szent Austremoine-templom
apsziskápolnájának egyik ólomüveg ablakáról
(Issoire, Franciaország)
Újragombolom ingem és ruhám
C-év, nagyböjt 4. hét, K. (Ez 47,1-9.12; Zs 45; Jn 5,1-3a.5-16)
Érdemes megfigyelni, evangéliumi önmagunkat „lehajtott" fejjel pillanthatjuk meg. Fontos irány ez az Írásokban. Amikor le-tekintünk valós helyzetünkre: mikor alapjainkat szemléljük. „Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: ʻAkarsz-e meggyógyulni?'" (Jn 5,6) Még mindig a Magdalen College kápolnájának képe van bennem az eseti imáról. Az üvegablakokat elnyelő szürkület szimbóluma. Évszázadokon át, minden Evensong-vesperás alkalmával, mint szelídítetlen farkasok, mind közelebb húzódott az éj a Templom benső teréhez. Az énekek kezdetén még tündöklött az ólomüvegeken megfogalmazott Rend. Püspökök, egyházfők, szentek − a tanítás, a „rend" kozmoszában. Aztán e képek, mint „ikonográfiai program" halkulása. Végül teljes formátlansága. Az üvegablakok és a templomfal tömör sötétje eggyé válnak. S ami van, ami marad: az énekszó, az ima szava. S az Ige által megvilágított emberi arc. Korábban soha nem gondoltam volna, milyen mélyen szimbóluma a működő templom egyház és szekularizáció viszonyának. Igen; a Magdalen College kápolnája Oxfordban ezt a tudatos történelmi lélegzést teszi láthatóvá: egyházi tanítás és kultúra között. Miért? Mert évtizedek óta az egyház/zsinagóga – kultúra viszony, mint feszültség, zsákutcában jár. Merev dualizmusokban gondolkodunk, „mindkét oldalon". Mindkét oldal, saját ortodoxiája bástyái mögül beszél. S a „háborúzó", kultúrharcos felek képtelenek meglátni az e törések „alján" arcát kereső embert.
A teológia még mindig „diadalmas" narratívaként láttatja magát. Ami a hit tisztaságával triumfálisan átvonul a relativizmusok, félelmek, és dekonstruktív erők tengerén. Igen, és mégsem. Mert egyházként elfelejtjük, hogy a hagyomány, az ortodoxia igazsága nem lehet teljes a szenvedés igazságainak meghallgatása nélkül. A szenvedés megfogalmazásának ama hagyományára gondolok, melyet épp a szekularizáció, a „nem-teológia" megfigyelései fogalmaznak meg. S amely valós, „lenti", meghallgatatlan emberi történet e diskurzusok mögött is ott marad, észleletlenül. Ki kéne lábalnunk az ideológiákból, végre. S látni az evangéliumra hangolt − épp vitatkozó „kultúráink" által magára hagyott − embert. Úgy, ahogyan ez az arc és észrevevő tekintet a sorokban feltárul: „A beteg így válaszolt neki: ʻUram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.'" (Jn 5,7)
Miközben jóllakott és biztonságos sáncaink mögül vitatkozunk (fényes ortodoxia és az intézményes kereszténységgel való ellenérzés szekuláris változatai), nem vesszük észre: kultúránk egésze várakozik, vagy épp vegetál érintetlenül, gyógyítatlanul. S legfőbbképp: meghallgatatlanul. Ezért fontos, hogy az evangéliumban benne járjunk. A Betű (Írások), ember, és Isten Országa viszonyába, mint alapvető vallási realizmusunk viszonyába visszatérítsük beszédünket. Természetesen, ez a vallási nyelvünk alapjaiban történő beszéd az emberről, a benne szenvedő kultúráról − új nyelv. Norma-törés, transgressio. S ez félelemmel, szorongással tölt el. Erre lehet a reakció a tanulás nyitottsága (Ez Jézus Abba-élménye, a gyökerekig újratanulni az Atya ortodoxiáját a Tóra szeretetében), vagy az elutasítás. Amikor nyakig újragomboljuk „radikális ortodoxiánkat." S csak legvégül vesszük észre, hogy elgomboltuk ingeinket. Minden kor vallási vagy intellektuális elitjének reakciója e „normatörés", a valósággal való szembesülés elvetése. A valóságtól való félelem. Amikor csak a tündöklő üvegablak-rend őrzésében merül ki tudatunk. Ez a reakció, vagy konfliktus, s ezért őrzi az evangélium, egyetemes. Nem az ott és akkor zsidóságán van a hangsúly. „És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: ʻSzombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.' Ő így válaszolt nekik: ʻAki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!'" Dietrich Bonoheffer „Kereszténység" (ʻChristendom') utáni, eljövendő egyháza ennek a konfliktusnak a felvállalásával jár. Odafigyelni a kor hiányaira; hogy szelídítetlen farkas a valóság. Az ember, akit kultúránk vadsága és szekularizmusa hordoz, mindig szelídíthető és éhes szelídült arcára. Ezt beszéli el számomra a Magdalen College kihunyó üvegablakai. Nem egyház és kultúra ellentétéről szól, már régen, a történet; hanem a gyógyítandó kultúra látomásáról.
2010-03-15
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése