Birkózások a nemléttel

Vajda Lajos, Ősnövényzet, 1938.

Birkózások a nemléttel

C-év, 3. hét, V. (Kiv 3,1-8a.13-15; Zs 102; 1Kor 10,1-6.10-12; Lk 13,1-9)

Az élet felszínein időnként átüt valós életünk. Délután haldoklóhoz hívtak. Egy idős nővérhez mentek végső búcsút venni szerzetestársai. Egyikük kilencvenhat éves. Toló-kerettel jár. Alacsony, maga is madárka törékenységű ír nénike. Barátja ágya mellett áll. Fogja a kezét. Beszél hozzá. Értelmem most is megrendülten veszi a levegőt. Ahogy a végtelen idős ember embertársa fölé hajol. Lángol a tekintete. Látja a másikat. Egész történetét. S szeretetben látja.

Gyűlölöm a halált. Nem tudom megszokni. Legfőbbként elfogadni nem. A Viaticum szertartásszövegét angolul mondom. Az idegen nyelv idegensége, melynek idegenségét mindig érzem, még ha már angolul gondolkodom vagy írok is, most megszűnik. Archaikus imák ezek. Jóval mélyebbről, mint hétköznapi vallási gondolkodásunk felfogja. Abból a mélységből nyílnak szavai, mely megkérdőjelezhetetlen. Mely más értékű, mint „élő" nyelvünk. A szintén végtelen idős nő az ágyon, mellén összetett kézzel. Lábait felhúzva. Mint magzat korunkban. Vérnek, sebnek gondolatától is szédülök, de itt nem félek. Merem érinteni a testet. Érezni az embert. A szomszéd ágyra átnézek. Idős nő szintén. Mellette ül minden bizonnyal lánya. Simogatja szeretettel öntudatlan, gépekre kapcsolt anyja kezét. Megérzi, hogy nézem őket. Átnéz rám.

Amikor papjait gyalázza farkas világunk, ezeket a pillanatokat miért nem látja? Talán, érdekes ez, talán azért van az elfojtott gyűlölet a papság iránt, mert tudat alatt nem tudják megbocsátani, hogy halálunk tanúi vagyunk. Eszembe jut. Mikor utoljára haldoklónál jártam. Egyik feljelentőm felesége haldoklott. Akinek, többek között londoni száműzetésem köszönhetem. S érdekes, másik feljelentőm, neki férje haldoklott. S gátlástalanul jégre tettek. Sajtó előtt meghurcoltak. Máig rémálmaim vannak. Két évig, minden reggel arra ébredtem, hogy összeszorított, görcsben lévő kézzel ébredek. Két évig egyházi közegemből, elöljáróm egy szót sem szólt hozzám. Sem levél, sem telefon. Minden nyáron, amikor hazaindultam, bántó levelek. Újabb újságcikkek. A fórumok infernói. Átélni azt, hogy senki vagy. A független magyar bíróság, az ügyészség elutasította a vádemelést. Hiába találták meg, azonosították be a magánlakást, ahonnan munkáltatómat zsarolták, s éveken át zaklattak. „Nem bizonyítható." Nem baj, csak ne lett volna a vesszőfutás. Ártatlanul. Családomtól, anyanyelvemtől távol. Nem is tudom, hogyan éltem túl épp ésszel ezt a három évet. Negyvenegy évesen papi munkámból felfüggesztve. Munkakörömből eltávolítva. Azóta se visszafogadva. Elöljáróm írja, megint − fáj ez −, hogy „legfelsőbb szinten" érdeklődnek, visszahelyez-e. Nem, az élők, és hatalommal visszaélők perverziója nem engedi ezt a rehabilitációt. Mindezt azért írom le, mert érdekel, mitől szűnik meg a pap, mint ember. Miért éri utol a gyűlölet, a sem ésszel, sem etikával nem igazolható „elvetés". Azok által, akiket szolgál. Akiknek haldoklóit elkíséri. Utoljára, emberként érinti. Istenem, mennyire fordított világokban élünk. Ezek a haldokló embertársak, valami miatt élőbbek, mint mi. Kitisztulnak, mérlegen a dolgok. Nincs más, mint a tiszta remény. A magzat tehetetlenségében, születés előtti, öntudatlan lénnyé zsugorodva. Felfoghatatlan méltóságban.

A távozás, a hazatérés a kórházból felkavar. Görcsben a gyomrom. Nem tuskóból van az ember, még ha tuskóként is bánnak vele. A saját történetem akkor értem mégis meg, amikor kilépek felszíneink világából. Egy püspök azt hiszem, soha nem érti meg papjai magányát. Nem értheti, nem élheti át, hogy a pap valójában senki. Kivettetik, megvettetik. Átgyalogolhatnak rajta, sajtónak szolgáltatják ki. Hisz nem egyszer épp egy-egy elöljárói döntés teszi abjektté a papot. „Megvetetté." Elhelyezni. Mint problémát megszüntetni. Zuhanni hagyni. Nem játék ez a Londoni napló. Mert túl sokat láttam és tudok arról, ahogy működünk, és vagyunk, mint egyház. Mint papjait, papjaik szenvedését megtagadó „látható" egyház. S talán, ha lehet ezt mondani, a legsebezhetőbb és a legkiszolgáltatottabb a katolikus papság. A legvédtelenebb. Család, érintések, „magánélet" nélküli. Magánya, vagy „kiszolgáltatottsága" pillanataiban leginkább a haldoklók világával rokon. Nem nyúl utána senki. Megbélyegzett marad. Kivetett. Ha vétkeztek ellene, mert ilyen is van, soha nem kérnek tőle bocsánatot. Szenvedése nem valóságos. Mert nincs, nem létezik. E kórházi világhoz mérten tényleg nem. Különös, de a hiányzó méltóságot a haldokló embertárs visszaadja. Nem lehet ezt szavakkal elmondani, de megköszöni, nyelv előtti, nyelv utáni, szavak nélküli nyelven? Hogy vagy. Hogy vele vagy. Egyebet nem adhat, hanem mint ez a végtelen idős nő, a párnák között − lepergő élete valóságát. Elhunyt szeretteimmel az éppoly valóságos azonosulást. Vajon túl sokat, vagy túl keveset lát az emberi szem? A pap? Törékeny? Mennyit bír el?

Istenem, hányszor álltunk ott temetéseken. Látva az élőket, a gyászoló hozzátartozókat. Nem csak háborúk utáni harctéri trauma létezik. Szerintem, veszélyes foglalkozás a papság. Magunk is, fel sem fogjuk. Azt hiszem, sokan híveink sem. Feljelentőim bizonyosan nem. Nagyon jól tudták, mit jelent, névtelen levélben gazdasági visszaéléssel megvádolni valakit, vagy hogy szeretője van. S mindezt megküldeni, néhány arra fogható napilapnak. Nem írnék erről, s főleg nem nyilvánosan, ha nem ébrednék máig vízzel kiverve, zihálva, mint a haldokló. Nem tudom felejteni ezt a három évet, itt, idegenben. Soha nem fogom megismerni őket. Ott áldoztak nap, mint nap a plébánián, a munkahelyen. Nem perverzió? De az. Esélyem nincs többé visszamenni oda dolgozni, ahol éltem. Papként. Furcsa, furcsa dolog ez a Londoni napló. Gyakorlatilag szentelésem óta, szinte nem mondtam úgy misét, hétköznap sem, hogy ne „készültem volna" a Szentírásból. Talán az egyetlen rendszeresen Szentírást olvasó „felfüggesztett" pap vagyok. És feljelentett. Gondolataiért. Lelkiismeretek peremén sem létezem. És így van ez rendjén.

2010-03-06