Földfelkelte az Apolló 8-ról nézve
A távolság mint irgalom/ʻüveggolyó'
C-év, nagyböjt 5. hét, V. (Iz 43,16-21; Zs 125; Fil 3,8-14; Jn 8,1-11)
Percre pontosan az Evangéliumban élünk. Az „evangéliumok" valóban különös műfaj, nemcsak „irodalmilag". Nemcsak egy vallás, jelesül a kereszténység történetének alapdokumentuma. Egzisztenciális történelmi tükör. Talán úgy mondhatnánk, az „evangélium szövegei" nem más, mint épp az a távolság az életünkre, amitől megláthatókká válunk. Odatéve a katolikus és-t Arendt programjába, amikor elmondhatjuk nemcsak hogy kik, de mik vagyunk. Hol tartunk. Máté, Márk, Lukács, János, s az apostoli levelek, s a záró Jelenések könyve, az Ószövetség kinyilatkoztatás hátterével: a hagyomány útra indulása, hogy rálásson, ráláttasson önmagára. Az Evangélium mindig távolság a mától. Kritikus távolságtartás attól az emberi értelmünktől, ami mindent a saját jelenére akar lefordítani. A személyes és a kollektív múlt tisztázatlanságait, a jövő többesélyűségétől való félelmet. Az evangélium nem népszerű műfaj. Az ószövetségi hagyomány, az akkor nép számára sem volt az. Egy társadalmi tudatnak mindig lemezroppanása, földrengés-szerű kéregmozgása: amikor Isten megpróbálja bennünk kicsit kitolni a szemhatárt. Mielőtt a jelen láváiba kövülnénk. Valószínű, a tét a Jézus-kortársak találkozásánál is ez volt. Élő lelki és etikai diskurzussá tenni a Hagyományt. Megelőzendő, hogy a nép a történelem kényszerei közé szoruljon. Mindegy, hogy zsidó nép, „Kereszténység" (Christendom) utáni Európa. Vagy történeti egyházak, s benne a Magyar Katolikus Egyház. Vagy a magyar „harmadik köztársaság", s a ma. Az evangélium tétje, mint hermeneutikai küldetés a mához ugyanaz. A hagyomány(hoz való helyzetünk) megláttatása. Önmagunk „megelőzése". Hogy kilépjünk abból a kolinizáló magatartásból, hogy mi akarjuk értelmezni a hagyományt, hogy mit jelenthet. Ahelyett, hogy ez az „önmagunkból kilépő", és előttünk járó Hagyomány értelmezne bennünket. Charles Taylor egyik központi metaforája az Én forrásai című munkájában a kép: az etikum világa mindig „térbeli tájékozódás" Így, az evangélium is. Olyan útra-kelés, olyan Exodus-ba lépés, mely Exodus belőlünk indul ki, és belőlünk táplálkozik. Helyzetünkre mért. Ki-bejárás a mátrixból. Kolonizáló fordításainkból, ahogyan manipulálni kívánjuk a jelent. Látásunkat is. Konszolidálni „hagyomány-énünket."
Igen, Hans Urs von Balthasar mondja, hogy a látáson keresztül uralni akarjuk és manipulálni a világot. Kereskedés, a világ anyagi átalakítása, alkotás a szemen keresztül: magabiztossá teszi az embert. Ellenben a hallás, az „audíció" nem manipulálható. Nem tudjuk becsukni fülünket. Az evangélium szava megtalál: ki-hív. Távolságba tesz. Nem manipulálható távolságot teremt bensőnktől. Lehet nemet mondani rá, elutasítani kérdéseit, de visszavonni nem. Azt tárja fel, ami ma és nem ma. Ez a tétje ennek az apály-dagály, fáradhatatlanul „ki-nevelő" beszédnek a mából. Megújulásunk lélegzetvétele ez. Szisztolé-diasztolé szív összehúzódás, kitágulás ritmusa. Átpumpáltatni egy teljesebb látásba. Mélyebb látásba. Figyeled a ritmust? A „De korán reggel ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig leült, és tanította őket." (Jn 8,2)
És egyszercsak úgy ébredünk, hogy nem félünk. Sőt, rálátunk önnön kisstílűségünkre. A görcsöknek, csúsztatásoknak, és indulatoknak arra a hálójára amiből ez a különös, „anti-Avatar" világ szövetik. Amiben élünk. Az evangélium szisztolé-diasztolé ritmusában élve, egyszer majd nem félünk hagyományunk „defektusaitól sem." S mint keresztény közösség, és egyház: nem összezuhanunk, és fogcsikorgatva hátrálunk, ha egyházon belüli pedofíliával, homoszexualitással, vagy épp egyházon belüli vallási statisztikákkal szembesítenek. A hagyomány kiterjesztésének, azaz evangéliummá válásunknak épp ez a tétje. Hogy tudunk ön-kritkusak lenni. Mert valós rálátásból, valódi távolságból beszélünk leleplezett nihilizmusainkról. Azokról a sebekről, amit az elvesztett jelentés, mint kultúránk nihilizmusa okoz: „bennünk is." Törvényszerűen. S egyszercsak, mint egyház, mint keresztény közösség nem „megbénulunk" a pellengérre állítástól. Nem összezuhanunk, s újabb „a gonosz világtól" kapott újabb traumából reagálunk. Mint Pilinszky „tűhegyre tűzött lepketábora". Nem; hanem helyette, mint a versbeli Sztavrogin, meglátjuk, s lesz bátorságunk kimondani: Igen. Nem gondoltunk „a rózsakertre" időben; és elkövettük, „amit nem szabad." A nem-távolságot a mától. De el mertük kérni, mint Sztavrogin, köpenyünkül az evangéliumot. És innentől, másként látszik minden, ami történik velünk.
Irgalomban. Nem pellengérre állító, megbélyegző, támadó-védekező dualizmusokban. Mert így nem lepedőm meg a híren: „a botrányon". A Jobbik szóvivője drogozott, transzvesztita és meleg-fesztiválon vett részt. A fejvadászok a kor rendje és módja (evangéliumtalansága) szerint levadászták régebbi fotóit. S szintén, ítéletre tett emberi érdek-ítéletet (evangéliumot) nem ismerve, feltették a képeket az internetre. S az illető ráadásul egy katolikus egyetem diákja volt. Pázmányos trikójában látni az egyetemi címert füvezés közben. S a fejvadászok leidézik pártjának honlapjáról a fiatalember bemutatkozását konzervatív hátteréről. Az ilyenkor szokásos konzervatív énprezentáció sztenderd szövegei. Katolikus hitben, jó családban nevelkedtem, az ima és a család fontossága vezetett el a közösség szolgálatára. Nos, számomra ezek a kontrasztok és leleplezések nem botrányok. Nem tudom, miért. Sőt, természetes. („Rendőrsíp és mentőautó sivít, úgy fáj nekem, hogy nem fáj, /Sőt inkább felvidít." Fájdalmas a kor nyüzsgésében megtorpanó dallam a késő-Kárád rendszer nihilizmusából a Bikinitől.) Radikalizálódó ifjaink (Istenem, hány „miépes", bőrfejű, zsír-antiszemita, zsír-antikommunista diákunkat idézhetném katolikus iskoláinkból. Vagy, amit tagadunk katolikus középiskoláinkban, hogy ez az ifjúság ugyanúgy a hétvégi buli, szex, és ivás generációja, mint gazdátlan korosztályuk.) Csak a fejvadász-etikák „farizeizmusa" lát botrányt, s kelt mesterséges szégyent. Mélybe nézés helyett. A helyzet − társadalmi érték-nihilizmus − ismeretében, a legtermészetesebb, hogy kultúránk „kortárs fiatal alanya" azzal azonosul, amivel tud. Mert pszichénk, az emberi szocializáció alaptermészete, hogy muszáj azonosulnia. Azzal, ami van. Pontosabban: azzal, ami társadalmi támogatások hiányában nincs. És ne legyünk önáltatók: azzal, ami egyházi támogatás hiányában sincs. Ami az evangélium, mint mánktól-önmagunktól való távolság hiányában nincs. Igen, fájdalmas „a pázmányos trikó". S fájdalmas az egyháziasság paneljaira hivatkozás. (Csak érteném, miért éppen „katolikus valláserkölcsi felneveltségünkre" kell ezeknek a radikális fiataloknak hivatkozni. Miért nem kimondani és bevallani: igen, drogoztam, ittam, mindent kipróbáltam és meg akartam nézni, ami van. Kerestem azt, amit nem kaptam, nem láttam: mert nem kaphattam, nem láthattam, mivel nem volt. Mivel nincs. Mert ez a világ esni hagy, és úgy kéri számon rajtam önmaga nem megélt elveit.)
Egészen biztos vagyok benne, hogy a fejvadászok a „radikálisok" között számtalan hasonló történetet hoznak majd. Azok köréből, akik „erős identitást" követelnek, és erőből beszélnek, katartikus megtisztulást követelve. Az lenne meglepő, ha nem így lenne. Csak a különbség az, ez annak feltárulása, amit a kollektív perszóna mögött kollektíve tagadunk. Hogy a szeretet, a közösségi szocializáció végső alapjaiban sérült meg, immár „pszichés előtörténetünkben". Amikor egy mai gyermek nagy eséllyel születik úgy, hogy már nyelve születése előtt: anyja és apja sérülnek anyaságukban és apaságukban, amikor „édes-anyaságban", „édes-apaságban" gátolt a teljes szülői jelenlét: akkor mi van? Akkor mit várunk? Egyházakon kívül és belül, milyen minőségi produkciót? Makulátlan öltönyös bácsikat, „templomi szenteket", esés-törés nélküli politikus-generációt? Megingások nélküli szocializációt? Önismeretüket? Saját- és közösségi szocializációjuk valós önismeretét? Komplex, és nem kirekesztő látást? És még kérdezhetnénk tovább. Csak azt nem kérdezzük, akit kéne, legelőször. Elsősorban is fejvadász kultúránkat.
„Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: ʻMester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?' Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen." (Jn 8,3-5) Tényleg grammra pontosan az evangéliumban élünk. Távolság a mától és irgalom. Ebbe a dialektikába kéne belépnünk.
2010-03-19
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése