[homilia] Tagadásainkat

Ismeretlen mester: Krisztus
a kereszten, (1378), Római
katolikus templom, Velemér

Tagadásainkat

C-év, nagyhét, H. (Iz 42,1-7; Zs 26; Jn 12,1-11)

A figyelmes szem számára feltárul, Jézus történetében az bizonyos „beroppanás". Amikor érezni, hogy a felszín alatt immár egyetlen jeges áram minden − egy emberi tragédia felé. Egy teljesen védtelenné váló embert látunk majd a perben, majd a kereszten. (Persze, most könnyű nekünk ezt „tudni". Mert kényelmesen ismerve a történetet, mintegy Sztaniszlavszkij kukucska-színházában ülve látunk rá a nézőtérről a színpadra. A jelen és „dráma" közötti biztos határvonal tudatában.) A kontrasztok tényleg felnagyulnak. Élet és halál különös átfedésben. Jézus Betániában száll meg, ahol Lázárt feltámasztotta a halálból. Vacsorára hívják. Lázár is jelen van testvéreivel. Márta ismét szolgál, sürög-forog. Mária egy font valódi nárduszolajjal „megkente Jézus lábát, és megtörölte hajával a ház betelt az olaj illatával." (Jn 12,3) Ekkor roppan meg a történet felszíne. S érezzük meg az Isten Fia életét örvénylő emberi bensők felett. Mint vízvonal alatti sziklák dagálykor. „Az egyik tanítvány, az áruló Júdás, aki elárulta, méltatlankodott miatta: 'Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?' De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak."(Jn 12,4-6) Az evangélium lélektani szempontból is hiteles krónikás. Minden „freudi nem", tagadás mögött jelen van az igen.

Igen. Nagyböjt ideje a tagadásokba való alászállásnak. Személyesen és kollektíve. Akkor is, ha nincs Júdáshoz hasonló „titok" bennünk. Ekkor is a tagadásai fölött élő közösséggel való szolidaritás ideje ez. Azonosulni közösségünk, sőt, helyi- és egyetemes egyházunk traumáival. Egy-egy viszony, családi, egyházközségi, magánemberi viszony rendezésének: a kiengesztelődésnek valódi ideje ez. A gyász munkája. Elfogadni az „eltulajdonított pillanatait" a jónak. Csupán töprengek, de elmaradt kiengesztelődéseink hátterében nemde az áll, hogy minden átmenet nélkülinek gondoljuk a kiengesztelődést? Nagyböjti készületben átsiklunk ennek folyamat-jellege fölött. Belesietünk húsvétba. Mert ízlésünk, mint a hollywoodi filmek, csak az „ugrásokat" fogadja el? Rosszból tökéletes diadalba? S nemde, félreértjük a húsvéti Feltámadást, ha múltunk árnyát egyszerűen csak el akarjuk rejteni benne? Júdás nagyon is valóságos emberi történetünk; bensőnk rejtőzködő nehézkedésének ikonja.

Nos, Jézus ebbe a különös benső űrbe helyez bennünket. Hogy egyedül maradjon bensőjével az ember; mint majd az Isten a Golgotán: egyes-egyedül emberi bensőnkkel. (S a kereszten a jobb és a bal lator alakjában, legmélyebb egzisztenciális szimbólumunk, majd feltárul bensőnk kétpólusú drámája. A mindhalálig bezárkózás, és a trauma − az elfödött, elrontott, időben nem korrigált élet − kimondása. Ott a jobb lator személyében bensőnk eme kiengesztelődését látjuk majd Istennel.) Ez az űr, törvényszék-lelkünk kisimulásának esélye a „súlytalanságban", amikor: „Jézus így szólt: ʻHagyd békén! Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi. Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek.'" (Jn 12,7-8)

(Igen. Ettől ilyen ez az ország, amiben élünk, Isten országa helyén. A gyász el nem végzett munkája a kegyelem felé legbelül; és egymás között. Ordas indulatokat hordozunk. Ezért minden igen „nem", és minden tagadás a tagadott „igenje". A kampányvilág, ami bensőnkbe ívódva tombol − ezt leplezi le. A tagadásai és hárításai mentén véglegesen kettétört és meghasonlott hazát. S sajnos, ezt is ide kell tennem, a virágvasárnap katolikus templomokban felolvasott püspökkari körlevél igazságai mögött: átragyog e nemzet „engesztelhetetlen" története. Az, hogy nincs gyász, nincsenek meggyászolt, kiengesztelődött törések. Csak a politikai győzelmek húsvétjába rejtett hárítások. Évszádnyi hiányokat görgetünk és hárítunk, veszélyes vérrögökként. Igenek és nemek mögött, egy jóval komplexebb valóságot; mint, hogy kire kell szavazni és lehet.)

Eszembe jut a miséről a tegnapi kép. A kis kínai fiúcska, aki még csak mászni tud. Bekúszott az oltár alá; kerek oltárasztal, középen oszlop lábbal. Érdekes élmény letekinteni a csöppségre. Ártatlanul, a kánon alatt, az oltár alatt. Miközben átváltozik a kenyér és bor; és megjelenik a Test és Vér. Kívül áll történetünkön a gyermek; gátlások, hárítások nélkül mer gyógyító Narratívánk legközepébe jönni. Emberi történettől még nem terhes léte elmondja: ez a közvetlen viszony önmagunkhoz, lehetséges. Lehetséges, amikor a „mi történetünk roppan alattunk", s találjuk magát Istenben. Abban a „kiengesztelődésben", ahogyan ő „gyászolja" életté hozzánk fűződő viszonyát. Tagadásainkat.

2010-03-29