Átnézni, szembenézni

Magdalen College, Esti imádság

Átnézni, szembenézni

C-év, nagyböjt 4. hét, H. (Iz 65,17-21; Zs 29; Jn 4,43-54)

A Magdelen College kápolnája átalakul az esti Evensong imádság alatt. Tallis Jeremiás siralmainak dallamai egybeesnek az éjszaka beköszöntével. A szürkület közelebb húzódik az üvegablakokhoz a kórus felett. A szenvedéstörténet olvasmányai váltakoznak Greene, Byrd tizenhat-tizenhetedik századi kórusdalaival. A felolvasó állvány hatalmas arany-földgömböt markoló Sas. Az evangélista szimbóluma. Mint János, magasba ragad, egyetlen raptusban: gyökerestől emeli Istenbe az Ige ereje a Földet. Künn Oxford örvénylik. Hagyomány, büszkeség, szellem, kegyelem, és nemlét keverékében. Az átmenetiség állandósága ez az egyetemi város. Minden a kereszténység szimbólumain nyugszik. A hagyományhoz való különleges viszony ez. A College-ok ethosza rég nem vallásos; mégis az „egyetem" ebben a térben él. Mátrixként keresztény marad mindvégig. Nem tud kiszakadni ebből a kulturális méhből. Az Erasmus diákok, zömmel németek, akikkel a Campion Hall vendégei vagyunk, ugyanezt élik át. A judeo-keresztény mátrix élő valóságát. És életerejét.

Oxford számomra ikonosztáz. Szekularizáció és vallási gyökerek viszonyának kifejezője. E valójában van is, nincs is egyetem, konfessziók metamorfózisában is − katolicizmus, angol reformáció, mára szekularizáció − megmaradt egyetlen keresztény ikonnak. Kápolnáinak mély-nyelve, erős a szekularizáció, magára maradt. Értői, s a liturgikus életéből táplálkozók megfogyatkoztak. College-inak viszonya a mához mégis kifejezi, „modellezi", a Hagyomány, a megtagadott hagyomány: él. Kultúránk életereje, a visszatérés az Írás világába állandóan nyitva álló kapu. Nem az alapok múltak el, mi múltunk el, fordultunk el Isten Szavától. Attól, hogy kultúránk egésze menetel önmaga felejtésében; nem érvényteleníti a szeretet visszavonhatatlan tereit. Lehet, tudatalattinkba vonult Megszólítottságunk kozmosza. De ott van, nem pusztán, mint vágy, de legbelsőbb igény. Tegnap este, e magára hagyott kereszténység megmutatta teljes erejét. Szólított, biztatott, megérttette a szívvel, hogy ebben a szeretetnek és újjáteremtésnek ebben a terében van otthona. Csak vissza kéne találni e „lelki térre", ismerkedni vele újra, és érvelni mellette. Meríteni belőle, megérteni, valójában mit vár tőlünk, milyen többletet az Isten.

A kórusban két oldalt így ülünk. Szemben, átpillantunk egymás arcára. Ahogyan megláthatjuk a másik embert, a társat, úgy biztatás ez: kultúránk újra megpillanthatja Istenét. Újra felfedezheti a félremagyarázott, manipulált Istent. S kérheti „gyermeke", valójában önnön kultúrája gyógyulását. Csak meg kéne várnunk, míg az éjszaka-vesperás fényeiben látszik az emberi arc. S tényleg különös élmény; élnek az arcok és a szemek; sőt, csak az arcok és a szemek vannak. És a torkainkon, szánkon átcsorduló hagyomány. Azok a Szavak, mely európai énünk valódi Másikja. Csak kérnünk kell életünket, a ránk bízott kultúra életét, mint visszatérésünket. A gyógyuló kultúrában bennünk gyógyuló reményt. Épp úgy, ahogyan a királyi tisztviselő kéri fia-kultúrája életét. „Jézus megnyugtatta: „Menj csak, él a fiad!" Az ember hitt Jézus szavának, amelyet hozzá intézett, és elindult haza. Útközben elé jöttek szolgái és jelentették, hogy él a fia." (Jn 4,50-51)

2010-03-14