„Gondviselés”

V.Szabó Noémi, Ezüst híd

„Gondviselés"

C-év, nagyböjt, 5. hét, K. (Szám 21,4-9; Zs 101; Jn 8,21-30)

Egy barátom levele kapcsán gondolkodom a „Gondviselés" szavunkról. A nők, úgy tűnik, mélyebb kapcsolatban vannak a szóval. El-elcsodálkozom, a nők, és az anyák milyen mély kapcsolatot ápolnak archaikus szavainkkal. A „Gondviselés" szavunk nem passzív szó. Emberi figyelmek összpontosulnak benne, a már említett anyai figyelés. Az a tekintet, ami az életet belülről érti és figyeli meg. Mert érzi értékét.

Ezért is különleges érzés ízlelni a szót. Mert e tapasztalatok − nők, anyák, nagyszülők − figyelmét hordozza a szó teste. S nemcsak „szavak" formájában kapja ezt a ráhagyatkozó emberi jelenlétet. A lélegzés, családtagért, barátért való aggódás csöndje is összeköt bennünket a szóval. Korábban említettem a kilencvenhat éves ír nővért. Innen a házból. Ha aggódik, ha tanácsot ad, ha odafigyel − mély bölcsességből szól. S különös, kedves, önironikus humorral. „Pihenj, mondja. Vedd könnyedén a dolgokat. Mint egy öregasszony." A hangja, most, hogy így nézem, tényleg az a hang, amit a „Gondviselésnek" képzelek. Persze, erre a hangra a kisgyerek is képes. Mikor egész lényével lép szavai mögé, s úgy szól, odafigyelve szüleihez; vigasztalóan vagy biztatóan. Mintegy kilépve szerepéből. S felidézem, tényleg a kisgyerekek ilyenkor tudják, hogy jót tesznek, hogy emberként szólnak a Felnőtthöz. Gondviselően. S arcuk, arcocskájuk felnő a homlokunk előtti rendhez.

„Gond." Szép e szavunk. Zöngéje szép, mint egy erős ívű, rugalmas híd. Mély pillérekkel. Hangképe tökéletes értelemmel bír. A „g" és a „d" elméletileg zöngő hangok, de a "k" és "t" keménységéből épphogy csak kilépve, szinte a zöngétlenség határát súrolják. Mint két hídfő. Az „o" és az „n" zöngéje középen, mint a harang nyelve. Zengést, erőt, pozitivitást − teherbírást − ad a szónak. Mégis, a „gond" árnyékos szavunk is. Mély szépség. Komoly szépség. Hangzó ikonja a küzdő embernek. Lefelé ível benne a hang. S tényleg, leszegett tekintet. Magunk elé nézünk, a földre. Lépteinkre figyelünk, mert tekintetünk háta keresztet hordoz. Terhet. S gond, tényleg teher-hordozás. Mint a várandós anya, akit méhe gyümölcsével a férfi-férj tekintete kísér, aki gondban van így jár várandósságban. A „gond" „viselése" életadás; továbblépés. A teher letétele. Megkönnyebbülés, de olyan megkönnyebbülés − vagy szenvedés −, ami nyomot hagy az ember arcán. Bensőjében egy gramm, vagy nehezebb súly helyeztetik el. Mely mindvégig megőriztetik bennünk. Igen. A „gond viselése" közös ügyünk a „Gondviselő" Istennel. Úgy képzelem, hogy közös nyelvünk ez Istennel. Nemcsak most lehet közös nyelv. De majd, egész biztosan az lesz egyszer. Úgy képzelem, ülünk majd. Vele. Terhünktől megkönnyebbülten. Mint nyárestén nagyapámmal, a szőlő lugasában. S beszélünk; ahogyan a nagyapák és az unokák tudnak csak. Bizalomban, s épp a ránk figyelő „gond-viselésükben" − megfigyelted-e nagyszüleid szeretetét; vagy szüleidét, akik nagyszülővé lesznek − beszélik nyelvünket.

„Gondviselés." Immár nagy Gével és egyben a két szól. Mint a gregorián ének dallama, követi a tartalom logikáját. Az „i", „e", „é" magas hangrendű szavak. Mint amikor három madár száll az ágra; így kell ellensúlyozni a mélyhangrendű „gondot." Hogy felnyíljon. (Csak eszembe jut zárójelben „szerelem" szavunk. Csupa egy magasságban szárnyaló „e". Kedve sincs lentebb szállni egyetlen hangjának sem a szónak: „szerelem". Nincs benn árnyék. Nyoma sincs benne a nehézkedésnek. De konok dacolás is, mert nincs kedve „hátrafordulni", s szembenézni az elmúlt, megtett úttal.) De visszatérve a „Gondviseléshez." Felemeli a tekintetet az felcsengő három szótagja. Újra a horizontra emeli a tekintet. Lépteink fölé. Mintha tekintetünk templomtornyot keresne; vagy emberi csoportot. Kapu fölött friss szél fútta zászlót. Bejáratot a továbba.

A mai evangéliumi sorokat nehéz értelmezni. Isten gondjába belenézni. Vita ez, de most már az örvény legszívében, Jézus és kortársai között. Ez Jézus „gondja", szó szerint gond-viselése. Terhet visz, konfliktust, amibe története bele is törik; hisz élete fonala szakad meg e gond alatt. Minél tovább tart beszédje e környezettel, annál sebzőbb. Mondatról mondatra. Napról napra. Nem megismerni akarják őt, hogy ki ő. Valójában ki. Csak azt akarják és képesek meghallani e helyett, hogy mi ő. Milyen szerepeknek és várakozásoknak kell megfelelni. Nem az igazságot kommunikálják felé, nem tanulni vágyó érdeklődést: hanem parancsokat. Mi kell lenned! Tulajdonképpen lezárt szemekkel történik a jelenet. S Isten Fia nem sejti még, hogy az ő „gondja" nagypénteki pokolra szállását is hordozza. Vannak érzések, és szolidaritások, amiket nem is vagyunk képesek kifejezni. Csak gond-dal végigolvasni passiótörténetét. „Megkérdezték tehát tőle: ʻKi vagy te?' Jézus így válaszolt nekik: ʻAz, akinek eleitől fogva mondom magamat. Jézus válaszának más fordítási lehetősége: ʻEgyáltalán, miért is beszélek még veletek? Sok mindent kellene mondanom rólatok és ítélnem felőletek, de aki elküldött engem, igaz, és én azt mondom a világban, amit tőle hallottam.'" (Jn 18,25-26)

2010-03-22