Perszóna

Freud díványa és dolgozószobája (London, Freud
Múzeum)

Perszóna

C-év, nagyböjt, 3. hét, Szo. (Oz 6,1-6; Zs 50; Lk 18,9-14)

A farizeus és a vámszedő eltérő imádsága a templomban fontos útmutatás önismeretünknek. A vallási közösséghez tartozó, és hitét rendszeresen gyakorló ember − lélektani tény − felépít magában egy „törvénytudó" perszónát. A lélek benső hangjához, egy idő után, egy újabb hang tapad. Aki mindig jobban tudja a Törvényt, mint a másik. S ez a hang, mindig „lefelé" ítél. Mindig „lefelé méri magához" a másikat, jelesül a másik esendőségét. S az embertárs esendőségét mindig különválasztja a saját esendőségétől. S különös, hogy ez a „törvénytudó" énünk soha nem teszi fel a kérdést ítélethozatala pillanataiban: miért ő, és miért nem én? S különösen nem hajlandó meghozni a következtetést: velem is épp úgy megtörténhet mindez. Velem történik. Nem, mert addigra már az önteljesítmények, és az erre ráépülő hamis önbecsülés nem engedi szeretni a másikat. „A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is." (Lk 18,11) A „magában" más értelmezések szerint a szövegben azt jelenti: önmagáról, önmagára nézve, vagy önmagához. Vagyis imádsága magával való beszélgetés volt.

Ennek a „törvénytudó" énnek a megléte tény. Küldetéses, erős identitással bíró vallási közösségek sajátja. S paradoxonja ez a hitgyakorlásnak. Minél elkötelezettebb, minél aktívabb, törvénybetartóbb valaki − annál biztosabban megjelenik a „farizeus" perszónája. Törvényszerűen. S egyértelmű feladattá lesz, talán a legfőbb vallási feladattá: valós emberségünk tudatát megőrizni. Intézményes vallási szinten is óriási feladat ez. Mert érdemes megfigyelni, hogy a „farizeus-én" és az intézményes hatalom szimbiózisban táplálhatják egymást. A hatalommal, intézményi vezetésben, az egyház szervezeti kultúrájában is élni kell. Megkerülhetetlen. Tragédia, s szó szerint tragédiákhoz vezet, ha „farizeus-énünk" veszi védelembe − gyakorlatilag önző énképét védi − az egyház benső szervezeti kultúráját. Minden kritikát, valós figyelmeztetést, mely időben, helyes korrekcióhoz vezetne a már említett felsőbbrendűségi tudattal hárít. S ellenségképpel viszonyul az őt jelenlétével megszólító másikhoz. A „Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek" (Lk 18,12) önigazoló mentalitása válaszol. Ebben a kontextusban kéne nagyon odafigyelnünk, hogy mint „egyház" hogyan reagálunk a bennünket ért kritikákra. Írországban, a kirobbant papi- és szerzetesi pedofilbotrányok mutatják, végzetesnek bizonyult a hárító, „törvénytudó perszóna." Egyházi vezetők tudtak az eseményekről, éveken át csak áthelyezésekkel válaszoltak, sőt, az ír világi hatóságokkal együttműködve igyekeztek tussolni a tényeket. A hivatalos vizsgálatok is eltitkolták a történteket.

Magam megértem, de mégsem értem, miért megy ilyen helyzetekben nem egy egyházi vezető a józan ész ellenében. Azt hiszem, ott a lélektani nyomás a mindegyikünkben rezidens vírus „farizeus-én" részéről: minden áron menteni tisztaságunk képét. Hogy intézményeinken, mint önmagunkon nem eshet szeplő, ne érhessen árnyék. Tagadjuk önnön emberségünket, rajtunk át testesülő intézményes defektusainkat. A tényt, hogy az ember és látható egyház nem angyal, hanem sár és kegyelem keveréke. Málló, porladni képes egó a miénk, amit a történetbeli, lenézett állapotú „vámos" mond ki: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek." (Lk 18,13) A botrányok folytatódnak. A holland katolikus egyházban 350 panasz érkezett, mióta kiderült, hogy a hollandiai szaléziánusok vizsgálatot indítottak három korábbi diákjuk esetében az 1960-as évekből. Németországban az ettali bencés apátságban az esetek száma háromról százra emelkedett. A történetben az érdekel, miért az akkori hárítás? Miért az eltussolás, miért a „farizeus-én" rátelepedése a döntéshozókra? E perszóna nap-mint-nap le nem bontása, „ez nem történhet velünk", tragikus következményekhez vezet, és csak idő kérdése, hogy vezessen. S ennek csak egy részterülete a pedofilia-, vagy homoszexualitás az egyháziak között; s főként, az e helyzetekre adott elöljárói reakció.

Ezek a szomorú események és egyház-politikai ügyek a „farizeus-én" válságára mutatnak rá; felül nem vizsgált farizeusságainkra. A hetekben erről próbáltam írni, a tudatalatti meghallgatásának fontosságáról. Meghallgatni azokat a történeteket, valós szenvedéseket, hanyagolt kérdéseket − amikről fogcsikorgatva hallgatunk. A papi politizálás kérdése, a cölibátusról való hangos gondolkodás, a papi kiégettség, és személyiségzavarok (s elöljárói személyiségzavarok), s honi homoszexualitás kapcsán tagadásaink. Mert egyháziakként, ne feledjük el: ezeket az ügyeket nem magától „látta meg" az egyház. Nem azért kezdtünk foglalkozni vele, mert foglalkoztat, s a mi kezdeményezésünk. Nem; s ez a nem nagyon fontos. Azt a „bűnös", „liberális-szabadkőműves-(kommunista)-ateista" világ és média robbantotta ki − és nem a mi élő, életünk egészét mérlegre tévő lelkiismeretünk.

Ezért lenne fontos, hogy „angyali önmagunk", a farizeus kézen fogja bennünk a „vámost". S nap mint nap az evangéliumok realista tájképében élni. Ott, ahol „sár", és kegyelem, és Isten Fia a világot elfogadó önismeretté érik össze. Az igénnyé, hogy meghallgassuk történeteinket; ahogyan belülről és kívülről látszunk. Nem távol a világtól, hanem benne valós világunkban és életünkben.

2010-03-13