Marcel Proust
ʻEgyfajta, evangéliumi tér'
C-év, nagyböjt 5. hét, Sze. (Dán 3,14-20.91-92.95; Dán 3,52-56; Jn 8,31-42)
Csak látszólag távoli a kép az evangéliumtól, amit idézek. A szombathelyi, egykori Garasin Rudolf laktanya. 1986. (Az evangéliumban még mindig Jézus és környezete fájdalmas vitájában vagyunk. „De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek." /Jn 8,40/) Proust Az eltűnt idő nyomában c. regénytrilógiájában a kulcsjelenet, amikor az elbeszélő a teasüteményt teájába meríti. S az íz, felidézi a Combrayben töltött gyerekkor ízeit és hangulatait. Emlékezete újrateremti a múltat. Ez a bizonyos regénybeli madeleine, számomra most, a nyelvünkre helyezett evangélium. Felszívódik előhívott mély-memóriánkban, eggyé válva a múlt képeivel. Nos, 1986. A katonai tábor. Fiatal férfiak összelapátolva az ország minden részéből. Fiatalokból egy pillanat alatt „katona" az élet meddőhányóin. Emlékszem az érkezésre. Este kilenc-tízkor érkezünk. Orvosi vizsgálat. Nullás géppel lenyírt haj. Vonulunk bele az éjszakába. Raktárról raktárra, kiosztó-helyekre megyünk. Ruhát aggatnak ránk. Üvöltöznek velünk. S most mellékszál, hogy a „fogadók" élvezték a helyzetet. Szimpla perverzió és szadizmus, ahogy ezeket a gyerekembereket most alázhatják. Tulajdonképpen nem más ez az éjszaka, mint szadomazo. Élvezik, látható kielégüléssel üvöltenek velünk. A lényeg, nincs emberi reakció. Úgy tűnik, kínosan ügyeltek arra, hogy hajnali 5.40-re érjen véget ez az egyetlen menet éjszaka. Az ágyra a körletekben nem lehetett még csak ráfeküdni sem, azon a hajnalon. Pedig ez lett volna logikus. Emlékszem, egy öt percre, talán négyre, az asztalra hajtott fejjel próbálunk aludni. Vagy inkább, utána, ahogy reggeli hatkor folyosón állunk. Felsorakozva. S zúgó fejjel, kiszáradt szájjal állunk. Furcsa ruhában.
A laktanya benső élete a végletekig megtervezett eseménytelenség volt. Értelmetlen, mégis racionális jövés-menések. A tisztek tudata, s később a miénk is arról szólt, hogy szüntelen készületben élünk. Egyetlen felfüggesztett várakozás volt minden: lehet, már ma éjjel indulni kell. A laktanya, mint egy laokóni görcsbe merevedő szoborcsoport, egy ellenségkép bűvöletében élt. Ott, valahol, valakik, a „szocializmus ellenségei", figyelnek. Követik minden lépésünket. Rakétáik ránk irányítva. De mi nem félünk, mi dacolunk. Mi visszavágunk. Így nyer tartalmat a menetelések üressége. Minden napot a felvonulási tér betonján alaki gyakorlatok zárnak. „Katona, hozzám" − vezényszavak. Értelmetlen, mindig hibás marsok az üteg tisztjéhez. Emlékszem, a leszerelés előtti héten. A tisztek már nem jöttek le velünk. Egy-egy ütegbeli tizedesre bízták ezt a becketti jövés-menést. Azt hiszem, Kulcsárnak hívták. „Kulcsos." Mozgékony agyú, ravasz, de jobb sorstól fénylő arcú gyerek. Vékony arc, jó humor. Autókat törtek fel, itt a piros hol a pirosoztak Pesten. Volt priusza. Tudtak róla mindent. Simulékonyan vette a megalázásokat, dörgölőzött, mint a láncon lévő állat. Azt az utolsó menetet nem felejtem. A névadó kommunista Garasin Rudolf műanyag-békafejű szobra előtt vonultak vissza körleteikbe a szakaszok. A szobor előtt díszmenetben. Kihalt, nyári délután. Utolsónak maradunk. Kulcsos vezet bennünket vissza, azon a szabadulás részegségétől várandós nyári estén. A szobor előtt „üteg állj!" Odamegy a szoborhoz, és levizeli. Megkönnyebbülés az után, ami mindezt megelőzte. A Csepelek vagy MAN-ok platóján rázkódásokat. Kezünkben az AMD gépfegyver hideg vasa. Fejünkön hideg sisak.
(Tényleg, csak zárójelben. Ákos „szép zenéjével", talán túl kritikus voltam. A szomszéd blokkban volt velünk egy időben katona. Dereng, egyszer-kétszer találkoztunk. Arcát sejtem, ennyi. Mindenki egyforma rövid hajjal, sapkájában, fakózöld egyenruhában. Lehet, „szép polgári zenéje" öntudatlan reakció, tartalommal megtölteni az akkor, ott ránk kényszerített űrt? Kiénekelni magunkat uniformizált dísztelenségünkből. Innen is meg lehet stílusát közelíteni, s talán nem is életszerűtlen.)
Miért idézem e fenti életképet? Jézus magatehetetlen vitájának ábrázolásaként. „Jézus ezt válaszolta: „Ha Isten volna az atyátok, akkor szeretnétek engem. Mert az Istentől való vagyok, tőle jöttem. Hisz nem magamtól jöttem, hanem ő küldött. Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat."(Jn 8,42-43) Ott, az a katonai bázis, kifejezi ezt a görcsös, zsákutcába jutott viszonyt. Az el nem fogadott távolságot és rálátást önmagunkra. A laktanya életének szertartásos üressége, pótcselekvései, és kényszeres rendje most feltárja: ez a rendszer állandó birkózásban volt valamivel. Legbelsejében. Mintha fóbiás liturgiái, az ideológiai képzésekkel, egyetlen dolgot akartak volna: elnyomni a diktatúra lelkiismeretét. Elhallgattatni a rendszer tagjaiban ott lévő öntisztulás és Fényre jutás vágyát. „A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja." (Jn 8,44)
E „vitát" mint mánkat olvasom. A ma, mert képtelen szeretni és szeretni tanítani, épp ilyen laktanyabeli zárt világ. Kinyílhatnánk, mint közösség. De nem tesszük. „Nevelőtisztjeink" megszállták a mindennapi nyelvet. Kampánykényszerek. Pedig egyszerű lenne minden. S amolyan lovagias ügy is. Hisz, ha szeretni jó, szeretteinkért, a „szerelem idejéért" miért nem állunk ki? S miért nem lépünk egyszerűen ki a menetből? S védjük meg, helyet, életteret követelve a pozitív beszédnek? Gyerekeink arcának apjukétól eltérő jövőt. A kádban csobogó víz, és a reggeli kávé illatát − egyfajta, evangéliumi térben.
2010-03-24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése