Jeane Nevarez, Madár-ember
ʻA lázadás értelme és értelmetlensége' (keresővonalak nagyszerdán)
C-év, nagyhét, Sze. (Iz 50,4-9a; Zs 68,8-34; Mt 26,14-25)
Különös, csaknem ellentmondás, hogy Júdás története ennyire középponti az evangéliumban. Odafigyel rá az evangélium. Valami miatt fontosnak tartja. S valóban, „Júdás" mélyre vezeti a tekintetet. Viszonya Jézushoz épp olyan fontos, mint a többi tanítvány esete. Sőt, közte és a Mester között az „erőtér", nagyhéten, sokkal intenzívebb. Ez talán azért van, mert ami közöttük történik, az a nagypénteki szenvedéstörténetnek szinte közvetlen elővételezése. Közöttük a passió drámája már ott van. Történik. Most elmegy, és elárul − ahogyan apehhez, médiához, házastárshoz, stb. elmegy a magyar ember feljelenteni, elveszejteni embertársát. Közvetlenül feltárul ami a bőr alatt van: a történelem negatív áramlása, mint emberi bensőnk. Hogy sodródásban, valami különös, szennyes árban forgat bennünket a "sors". A meghallgatók, a behordók, az elárulók; és az elárultért nyúló Nikodémusok, a testet és személyt megsirató kenetvivő asszonyok; a szétfutó tanítványok; pártlisták, rábeszélőgépek, mind. Egyetlen folyamban. Júdás árulása e kollektív, de mégis a személyből fakadó tehetetlenséget tárja fel. „Ekkor a tizenkettő közül az egyik, a karióti Júdás, elment a főpapokhoz, és ezt kérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?" Azok harminc ezüstöt fizettek neki." (Mt 26,14-15)
S talán azért figyel oda személyére a Szentírás, mert Júdás bizonyos értelemben kollektív „képviselőnk". Közötte és Jézus között, ami történik, abból valami egyetemes tanulság tárul fel. Olyasvalami, ami „kánon", a „hagyomány", a „Törvény", elárulása. Vagy ami lázadás, pontosabban a lázadás utánzata. A valódi rákérdezés, a valódi − krízisek megoldásához közelebb vivő konfrontáció hiánya. Mert Jézus maga is a Törvény, a Tóra, a megújult Rend; amit elfogadni, elutasítani, ami ellen lázadni, végletes helyzetben elárulni lehet. Júdás, talán épp azt tárja fel: milyen az, amikor kollektíve áruljuk el kultúránk megújító középpontját. Azt a „magot", ami új orientációt ad, ami integrálni tudja kérdéseinket a jövőről, vagy félelmeinket és reményeinket. Mert szerető Rend; mert élő rend.
Júdás árulása személyes szinten tragédia; kollektív szinten azonban mélységes tanulság. Nem csupán Júdás kerül szembe Jézussal, mint Középponttal; mint Ígérettel (mely intenzifikálódott személyében, bibliai értelemben). A „főpapok", a szanhédrin, a tanítványok, akik szertefutnak, a majd kivégzését követelő tömeg − maguk is belefeszülnek ebbe a kapcsolatba. Ám mégis, ebből a konfliktusból: elvetéséből és elárulásából újul meg minden hozzáfűződő viszony. Ebből születik a megújulás lehetősége, és teljes valósága. Figyeld majd meg a jobb oldali latrot a kereszten. Szeretettel és szolidaritással tud fordulni a Krisztus felé, helyes ítéletet mondva önmaga és Jézus felett. A római százados is kimondja azt, ami e történet egésze alatt feszült: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt." (Mk 15,39) Ezt a kollektív „nekifeszülést", árulást, vagy „lázadást" látjuk Jézus körül. Mégis, minden ebből az összeroppanásig feszült viszonyból, mint Középpontból újul meg. S életre kel Jézus körül minden; elsősorban „egyháza" jelenti a benne megújult „Szimbolikus Renddel" való szembenézést. S azóta is életadó középpontja marad ez európai kultúrának. Ha másként nem, mint a szenvedővel való szolidaritás forrása. A szekuláris európai tudat számára is, az utolsó etikai eligazodási pont. Mert a kultúránkban még meglévő szolidaritás, mind ebből merít, még ha nem is nevezi néven a Keresztet.
Júdás árulása aktuális, élő, európai történetünk. Megjeleníti egy kultúra kudarcos viszonyát „középpontjához." A passiótörténet, s benne az árulás-történetek, tanulságos. A (megújult) Rend, a Törvény Jézus személyében láthatóvá vált. Elfogadhatóvá vagy elutasíthatóvá. A kultúra „Középpontjaként", észlelhető, felismerhető volt. Megszégyenítő lázadásunknak ellene, nem tudom jobban kifejezni, alkalma volt. Elutasíthattuk, elvethettük az Istent, elárulhattuk őt − de ismét át is ölelhettük őt a megváltó „lázadás", vakságunk után. S képes volt fiait magába ölelni a bennünk megújult „Rend"; Logosz-Tóra, Szó. (S valamiképpen a szétszóratott zsidóságot is még mélyebben magához „kötötte" a Könyv. A zsidó közösség identitása is fejlődött, új kezdetett kapott − paradox módon részese lett a Keresztben történt megújulásnak. Identitást, megújulást talált abban a Tórában, aki Jézus személyében a pogányok felé mondta ki önmagát; Isten egyetemes szeretetét.)
Mára azonban mintha különös, légüres térbe futott volna, ez a tágabb értelemben vett lázadás-árulás-megújulás. Kultúránk szimbolikus Rendje; mondja Kristeva, ál-rend. A vallási viták, kulturális lázadások, a radikális kérdezés ideje lejárt. A kultúra egykori középpontjai helyén hatalmi vákuum van. Az egykor tagjait eligazítani tudó kultúra „szabályozása" adminisztrációkra bomlott. A személy elveszítette középpontját, s maga is képekké, „szerveké" szóratott szét. Az emberi értelemkereső létezés feloldódott a mindent betöltő kereskedelmi képekbe; „csatornaváltásokba". A „szimbolikus rend", a Törvény − a megfeszíthető Krisztus? − hozzáférhetetlen a „látványosság társadalmában." Magunkra maradtunk: tisztázatlan határokkal, egy még éppen hogy csak stabil „pszeudo-renddel." (Julia Kristeva, Sense and Non-Sense of Revolt /1996/.)
Júdás árulását így olvasom újra. Mint felismerni annak fontosságát, milyen fontos, hogy az Írások modellezni képesek, történetileg megerősítik: lehetséges meglátni a Középponthoz való viszonyunkat. S felismerni a lázadás tétjét, a Passió-dráma életadó értékét. A Júdás-történet feltárja: létezik e Középponthoz való élő viszonyunk; s lehetséges belépnünk ebbe az életadó drámába. S főleg arra figyelek, hogy ami Júdásban személyes szinten tragédia (nem ad magának megbocsátást), az kollektív szinten biztatás. A lényeges az, ahogyan mint újra-képződő kultúra („egyház"/ „összegyűlő, összehívott nép") pozitívan reagáljunk Isten árulásunkra adott válaszára. Ahogyan mint kultúra meghívatunk, és újjá-teremtetünk. A döntő a Júdás által kihagyott pillanat: a ráhagyatkozás e Közösség születő reményére. Hogy van visszaút a megtagadott Középpontba; hisz épp ez e drámának a lényege.
2010-03-31
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése