2. századi pogány falfirka,
"Alexamenos imádja Istenét",
Jézus szamár-alakban.
ʻJézus megmossa tanítványai lábát'
C-év, nagycsütörtök (Kiv 12,1-8.11-14; Zs 115; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15)
Ismerjük a pillanatot, amikor egy beszélgetésben, vagy előadásban beköszönt az intenzív figyelem. A beszélő és hallgatói között. Szinte tapintani lehet a csendet, mely hídként feszül közöttünk. Figyelmünket hordozza. Az evangéliumokban, nem is olyan ritka pillanat, de jelen vannak ezek a fajta elhallgatások. Mert a Szentírás, lehet, nem tudatosan, de „magába fényképezte" ezeket az alkalmakat. Emlékszünk, nyilvános működése kezdetén, mikor Izajás prófétától olvasott, küldetéséről. „A zsinagógában mindenki szeme rajta függött" (Lk 4,21). A figyelem, az emberi együttlét e pillanatai, mintegy „nyelv-előtti" elemei a kommunikációnak. Mindenképpen kívül vannak a szó szoros értelemben hangzó nyelven. Tekintetváltások, érintések, a hallgatás, az intenzív figyelem, a kézmozdulatok, a beszélő és a hallgatók kéztartásai. A gyöngyöző homlok. Ezeket nem tudja rögzíteni az írott beszámoló. Ám az evangéliumokban mégis átüt, átragyog − épp a szemtanú élmény mélysége miatt − e Jelenlét. S épp ez, a tartalom melletti ember megérintettség hitelesíti az esemény történeti hűségét. Miként anyanyelvünk minden egyes szava, különösen az alapszavak, emberi élmények − személyes, s generációké − lenyomatai. A nyelv, s benne az evangéliumi nyelv felszíne mögött „látható" történet lakozik. Különös, hús-vér világ. Generációkon átívelő emlékezet. (Csak zárójelben töprengek, ha előbb anyanyelvünk szépségének nem nyílunk meg, megtisztelve a szavaink őrizte valóságot − hogyan fogunk fel bármit is Istenben őrzött történetünkről?)
A lábmosás jelenet kulcsa a fenti „intenzitás". A Jézus és az apostolok közötti jelenlét. Ebből tárulnak fel nagyon fontos tartalmi hangsúlyok; talán az elbeszélés fő jelentései. Az első, ahogyan a figyelem intenzitásának e terében Júdás láthatóvá válik. Mégpedig velőig. Legbensőjéig. A jelenlévő szemtanúk észlelése kitágul a Jézus létrehozta figyelemben. Gyönyörű, abban az értelemben, hogy mennyire mélyre hatoló kép. „És vacsora közben az ördög már belesugallta Júdás Iskariótesnek, Simon fiának a szívébe, hogy árulja el őt." (Jn 13,2) E részlet megfigyelője képes belelátni Júdásba, mert e vacsorán saját bensője is áttetszővé vált e pillanatokban. Nem marad mindvégig így, hamarosan kiszakadnak a bizalomnak és a szeretetnek ebből a teréből, melyet a Mester teremt; s melybe szabadon képesek belépni, mert bízik bennük Jézus. Szereti őket. S ki is fejezi szeretetét. Igen, azt hiszem így pontosabb: a szeretet nyelven kívüli ábrázolása történik e szakaszokban.
S e nyelven kívüliségben, a hús-vér jelenlét felidézésében válik láthatóvá az is, ahogyan Jézus küzd Júdásért. Nem csak Péterhez szól, Júdással is épp így párbeszédben vannak szavai. „Jézus így válaszolt neki: ʻHa nem moslak meg, semmi közöd nincs hozzám.' Simon Péter erre azt mondta neki: ʻUram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!' Jézus így szólt hozzá: ʻAki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát megmossák, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind. Mert tudta, ki árulja el, ezért mondta: ʻNem vagytok mindnyájan tiszták.''" (Jn 13,8-9) Júdás tragédiája, hogy nem látja meg önmagát ebben az áttetszőségben. Pedig Jézus, még utoljára, érte nyúl, szeretetben. Szeretetével jelöli meg az árulót. S a tanítványok − és az evangéliumok későbbi lejegyzői − nem látják ezt az „utánanyúló" szeretetet. Természetes emberi reakció (s nyilván valamelyest természetünk korlátoltsága), ahogyan undorral, megbélyegezve őt emlékeznek majd rá. Ott, és akkor, s később még inkább nem érzik, hogy Jézus szeretetének intenzitását; épp feléje, az áruló felé. Szavai ezt a féltését, aggodalmát, és elárultatásának fájdalmát mondják ki. Júdás e nyugtalanító élménytől megjelölve távozik. S majd, néhány óra múlva, a getszemáni kertben, amikor az elfogók élén csókkal üdvözli az Emberfiát, ez a gesztusa beszédes. Kifejezi zavarodottságát: árulás, ájulás, elárult Mestere iránti szeretete elegyében csókol. Valamit viszonozni próbál, kimondani − tudat alatt csókja őszinte. Csak kár, hogy erőtlen, tisztánlátásba már nem tudja vonni. A csók gesztusa leplezi le: a semmi van mögötte. A mindent elnyelő, és életét maga alá temető vakság, kisiklott sorsának ólom-tehetetlensége.
A lábmosás, hagyományosan, elővételezetten, az egyház születése. Nagyon fontos felidéznünk ezt a születést. Mint megfellebbezhetetlenül pozitív teret. Ahol a feltétel nélküli, a biztos bukóig érte nyúló szeretet dominál. „Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett és azt mondta nekik: ʻÉrtitek, hogy mit tettem veletek?'" (Jn 13,12) Azt éljük át ebben az „új térben", hogy egy kollektív, közösségi tudathoz tartozunk. Ahol megparancsoltatik a „pozitivitás". Az „utánanyúlás." S a lábmosásnak épp az a tanítása, hogy nem szabad elárulnunk ezt a pozitív, befogadó teret. Azt a szó szerint „Lelki tért", ahol kirekesztő ítéleteink, „undoraink", és félelmeink végérvényesen felülvizsgáltatnak. Az egyház (a keresztény közösség) lényege az, hogy benne másként döntünk, mint kívüle tennénk. Utána menni, utána nyúlni, a Júdás csókja mögötti hiányzó tartalmat megkeresni, így leülni ellenséggel és baráttal. S tudomásul venni, hogy ebbe a közösségbe belépni, tanulnunk kell. Mint megtisztelt anyanyelvünket és Jézus evangéliumi nyelvét közelíteni. Az egyházban mindenkiért felajánlott életet komolyan venni. Ha nagycsütörtök estnek van tanítása a jelenhez, akkor az ez. A parancsolat, hogy létrehozzuk az egyház és a „nem egyház" (világ, közösségek, személyek) között azt a befogadó − „utánanyúló" − lelki teret, amit Jézus létrehozott személye és a tanítványok között. „Mert példát adtam nektek, hogy amit én tettem veletek, ti is úgy tegyetek"(Jn 13,15)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése