Iskola(igazgató) a határon

Varga Zoltán (1945-2011) magyar
olimpiai bajnok labdarúgó, csatár,
labdarúgóedző, a Ferencváros TC
örökös bajnoka

Iskola(igazgató) a határon: vezetői karizmák felülnézetben

(elmélkedés egy pedagógiai folyóiratban)

A közelmúltban elhunyt legendás futballzseni, Varga Zoltán egy interjúrészlete jár a fejemben. Meglepett riportbeli választékossága, és a párhuzam, amit vont. Az ország és futballja viszonya. Megítélhető-e futballkultúrájából az ország? Hirtelen váltás ez az interjúban. Ilyen komolyan futballról beszélni még nem hallottam senkit. Igen, megítélhető, van kapcsolat, mondja. „A futball egy kis mikro-társadalom. Ahogyan minden egyes futballklub, sőt, minden egyes öltöző is az." Amikor e velős mondatot formálja, látszik arcán, hogy belül „távol-hajol" az országtól. Rálát önmaga életére. Az egykori ferencvárosi öltőzőtől, a berlini Hertha BSC-n, az Aberdeenen, az Ajax Amsterdam, a Mönchengladbach öltözői világáig, a bejárt országok távlatában emlékezik. Maximalizmusa lenyűgöző volt, akár vezető (edzői) pozícióban, akár hosszú mellőzöttsége idején. Ahogyan Varga Zoltán beszélt a futballról, sok tekintetben rálátás a vezető szerepére. Az iskolai vezető szerepére is. Mert az iskolai vezetőé összetett szerep. Olyannyira az, hogy e futballból kölcsönzött riportkép, és az evangélium világa is szükségesek, hogy a vezetői feladat komplexitását meglássuk.

*

Ismét egy életkép e kiváló futballista gyerekkorából. „Tanulóéveiből." Fiatalon, edzésről hazamenet (még befutott futballista korában is villamossal ment haza edzésről és a meccsekről) hosszan sétált az út mellett. Magasak voltak az útpadkák. Azon gondolkodott, hogy hogyan lehet három kaviccsal úgy rugdosódni, hogy azok mindig a padkára rúgva a másik kettő között menjenek el. S gyakorolta, játszva, fáradhatatlanul. Centiméter pontossággal oda tudta rúgni a labdát, ahová akarta. Pontos passzai éppoly fontosak mint góljai. Öröme az volt, hogy oda ment a labda ahol legnagyobb szükség volt rá a játék lüktetésében.

*

Az iskolai vezető mindvégig megőrzi magában a játszó-gondolkodó gyermeket. Magában hordozza az iskolai mikrotársadalmak életét. Őrzi az egykori diákot, a kollégáival való kapcsolatot, a szűkebb-tágabb találkozásokat. Az iskolai „mikro-öltőzők hangulatát." Az „igazgató" helyzete vezetőként ettől sajátos. Kiszakad, és mégis benne marad környezetében. Végzettsége ugyanaz a szint, mint kollégáié. Ha valaki vezetői pozícióba kerül, akkor azt egyedül az a bizonyos „kavicspöckölős többlet", szakértelme (technikája) és emberségének csiszolódása teszi lehetővé. A benne élni és rálátni a csapatra kettőssége, amire képes. A passzolni tudása. A másik helyzetbe hozásának képessége.

*

Amiért Varga Zoltán példáját hozom, mint analógiát, fontos oka van. Az edzői periódusok világa és a vezetői megbízások „váltakozása" elgondolkodató egybeesést mutat. Bizonyos értelemben mindkettő megbízatás „rövid életű". Mindkettő komplex, hosszú távon feloldhatatlan feszültségek között feszül. Eredményt, versenyképességet kell produkálni − s mindig a meglévő anyagból, emberi, szellemi, tanulói merítésből. S ugyanígy, a mindenkori külső anyagi és oktatáspolitikai lehetőségek között. Az iskolai vezető eme összetett elvárások közepette sajátos feszültségben él. Mert nagyon jól tudja, hogy a szervezeti kultúra, amiért felelős, más, mint a piaci cégmenedzsment. Lehet, ebből az adminisztráció „ethosza" nem mutat eltérést, mégis egészen másról van szó. Többről.

*

S az a komplex látás, amire az iskolavezető rákényszerül, nos, ez a többlet a kapocs az Evangélium világához. Az első kihívás, hogy az iskola és a „közélet" világa összeér. A vezető nagyon hamar szembesül azzal, hogy a külső, „evangéliumtalan" világ besugárzik az iskolába. Az iskola, és mikroközösségei − szülőktől, diákig, munkaközösségi viszonyokig − az elmúlt évtizedekben elveszítette védettségét a „köz-tudattal" szemben. Arra a közéletben eluralkodott hangnemre gondolok, amely egyszerűen rátelepedett a mindennapokra. A pártok közötti hatalmi versengés hangja trójai falóként, „lépésekben behordva", átitatta a működő közösségeket az országban. A közeledni képtelen „igenek" és „nemek" világára gondolok. A vezető, ha nem látja meg e sajátos, iskola-idegen gondolkodásmódot, s nem tudja azt megláttatni a rá bízott közösségben − az iskolában jelenlévő erővesztés egy fontos forrását nem sikerül majd kiiktatni.

Mire gondolok? Az iskola és a reflektálatlan közélet különválasztására. Meglátnunk, mennyire meddő egy iskolában, ha szabadjára engedjük a „dualizmusokat". Amikor fekete-fehér ellentétekben gondolkodunk. Amikor azonnal, egyből gyanakvással fogadunk minden más álláspontot. Egész egyszerűen a közéleti harc nyelve ez, ami az elmúlt években befényképeződött a tudatunkba. Az, ahogyan az igazság, a másik álláspontja azonnal és bármikor kétségbe vonható, lehetőleg minél hangosabban. Az iskolai konfliktuskezelésben nagyon fontos, hogy rá tudjunk számolni (miközben magunkban háromig számolunk) e kard-ki karddá lett önmagunkra. Mert nem mindegy, hogy mint „tanárok" vitatkozunk egymással, vagy mint nevelők. „Tan"-„ár"-ból kell újra egymást meghallgató nevelőkké szelídülnünk. Diákból pedig növendékké. Mely „növendék", ahogyan a szó szépen kifejezi, rajta van nevelőjén, belőle fakad, mint a rügy. (Csak zárójelben. Amit az elmúlt évek liberális oktatáspolitikája csinált diák-önkormányzati- és diákjogok címén, nem volt más, mint a politikai szembenálló vitakultúra becsepegtetése. E mikroközösségeket nem egy helyütt felszabadítottuk a szemben-állásra. S a kölcsönös bizalmatlanság, „iskolai hatalmi ágak" kezdték igazgatni egymást. Logikájában sérült az a rendszer, ahol a kötelességek és diákjogok hierarchiája nincs meg. S szándékosan nem a „demokráciája" szót használtam. Angliában a munka-interjúk paneljében e logika diákrészvételt adott. Jöttek is ez első józanító pofonok. A tanárral Michale Jakcson számot énekeltettek, a keresztény fegyelmet elváró tanárt, mint „nem elég jó fejt" kiszavazták. Ez is a már említett feszültséggeneráló „dualizmusok" világa.)

*

Az iskolai vezető − vezetés többes számban (!) −, és maga az iskola előtt álló legfőbb feladat ezt a polgári mentalitást megteremteni. Azt az együttműködő polgári tudatot mely képes felülírni a „digitális", igen-nemekre, a merev, a másik másságát elvető dualizmusok tudatát. Az iskola alkotó és nevelő légkörének ki kell vívnia azt a függetlenséget. Így állhat helyre az az egészséges növelő légkör, ami más, mint a „rábeszélő gépek" világa. Így értem az evangéliumi, komplex látást.

*

Mert önmagában jó hír az, hogy ott, ahol polgári toleranciára nevelünk, ahol gyermekek vannak jelen, e „mikroközösségnek" autonómiája van. Valós, területi autonómiája: nyelvünk és pedagógiai munkánk elismeréseként felállított határ. Lehet, idealizmus ez. Ám érdemes megfigyelni a nagyon is reális határátlépéseket, ahogyan a fenntartó (csöppet sem politikamentes hang) beleszól, „belebeszél" iskolái életébe. Vagy említhetném a politikai pártszimpátiák mentén szakadt tantestületeket; szülői közösséget; és a maguk szintjén, a diákságot.

*

Ezt a függetlenséget, mint pedagógiai önbecsülésünket, tanulhatjuk az Evangéliumból. Igenis létezik e jó értelemben vett „polgári" olvasata a Jézus és vallási közege közötti konfliktusnak. Az evangéliumok ethosza épp ez a hívás, hogy emberi helyzeteinket komplexitásukban lássuk. Különösen a problémás helyzetben megtapasztalt gyermek helyzetét, ezer szálon passiótörténetekben szétfutó történetét. Igenis, a legnagyobb pedagógusi és vezetői önművelés letenni fekete-fehér szemüvegeinket. S valódi, evangéliumi − örömhírben egésszé látni tudó − szemmel nézni a mi kis mikrovilágunkat. Az iskolát belülről. Nos, úgy érzem, iskolavezetőnek és tantestületnek vállalni kell a konfliktust, elsősorban önmagunkkal, hogy ezt a közös benső teret „rehabilitáljuk." S a vezetőnek ezen az alapon kell megadnunk azt a szolidaritást és támogatást, amivel igyekszik az iskolát a valódi egymásra figyelés helyévé tenni. A pedagógustársadalomnak meg kell tanulnia támogatni egymást. S a gyermekért, és munkája elismeréséért vállalni a konfliktust a már említett külső mentalitással.

Akkor emelkedik majd a pedagógustársadalom és hivatás társadalmi presztízse, ha a fenntartó világ megtapasztalja ezt a gyermek érdekében történő összezárását, és egymásért (a vezetőért is) való kiállást. A „fenntartó politikum" is csak így nyer esélyt, hogy meglássa önmaga határátlépéseit és iskolaidegen „igen-nem", „fekete-fehér", a saját igazságot és érdeket a másiktól elváró világát. E megláttatás a pedagógus tágabb értelemben vett vezetői hivatása. Beoltódni Jézus törekvésébe, hogy kora elitjét és helyi hatalomgyakorlóit rávezesse: ott, ahol a lélek és egy közösség hosszú távú jövőjéről van szó, nem lehet a politika „homogenizáló", egységesítő tudatával élni. E két világ konfliktusát fejezik ki a sorok: „Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről jön, az a földről származik, és a földiekről szól. Aki a mennyből jön, (az felette áll mindenkinek:) és arról tesz bizonyságot, amit látott és hallott, de bizonyságtételét senki sem fogadja be." (Jn 3,31-32.)

*

Sokak reménye, hogy végre először, a közoktatásért minisztériumi szinten az iskola világát belülről ismerő személy lesz felelős. Aki mindkét világot ismeri; s a konfliktus természetét, amiről beszéltem. Feladata nem lesz könnyű. Az oktatáspolitika és oktatási politika mindenkori ellenzéke majd folytatni fogja „igen és nemekben" az elutasítás világát. Az „öltözők világának" feladata − feladatunk − az lesz, hogy támogatást és bizalmat adjunk a pedagógus „csúcsvezetőnek". S a (mindenkori) oktatási kormányzat munkájának egyetlen fokmérője legyen. Döntéseivel szolgálja-e az iskola „autonómiáját", hogy a nevelés („növelés") valós helyszínei legyenek. Ahol világunk komplexitását meglátni képes nemzedékek növekednek. Akik majd emelkedetten és szenvedéllyel tudnak beszélni az iskoláról, életre készülésük diákévekről. Úgy, ahogyan Varga Zoltán beszélt a futballról, mint az önmagunktól legtöbbet megkövetelő csapatjátékról. Mert ez utóbbit majd elfelejtettem. Iskolavezetőnek és csapattárs tanárnak vállalnia kell a kényelmetlen feladatot: munkafegyelmet, minőséget, ön-fejlődést megkívánni diáktól és munkatárstól − a fent vázolt bizalom terében. Hisz, s ezt nagyon aláhúznám, az iskola rangját és a pedagógia társadalmi presztízsét majd az így önmaga-fölé növelt nemzedék adja meg. Visszaemlékezéseiben; mint Varga Zoltán a riportjaiban. Ahogyan azok a névtelen kavicsok az Üllői Úton, maradandó emlékre tettek szert. Maradandó (hozzáadott) értékünk szimbólumaként.

2010-04-17