Domján Gábor (05), Kereszt
Nagyszombati csendverések
(ApCsel 10,34a.37-43; Zs 117; Kol 3,1-4; Jn 20,1-9)
A nagyhét, sőt, az egész egyházi év menetében törés a mai nap. Csak a csend van, szó szerint. A nagypénteki kereszthaláltól a húsvéti vigília feltámadást bejelentő Exultet-énekéig semmilyen szertartás nincs. Csend van. Talán a rutinok visznek tovább. Pap, hívek fellélegeznek. Húsvétra készülnek a családok; a lelkipásztorok a hétvégi rohanásra. „Beszédünk", azaz életünk nyelvének folyama hömpölyög tovább. Szó szerint nem lépünk ki nyelvünkből. Pedig ez az egyetlen nap, amikor Isten nyelve leválik rólunk. Megfigyelhetjük e nyelv másságát, és születését. Ezért döntő, hogy meg merjünk állni, minőségi időt töltve, az előtt a csend előtt, ami Jézus utolsó szava − „Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét." (Jn 19,30) − után ránk szakad. Mert nincs ennél élesebb kontraszt. Élő, továbblüktető nyelvünk áll szemben egy elnémult nyelvvel. A Kereszttel, és a „Poklokra-szállással." „Alászálla a poklokra" − ennyit mondunk röviden, s sietősen a Hitvallásban. Pedig Isten nyelvének ez az elnémulása, „megszakadása", legelevenebb tükrünk. Egyben, legnehezebb, szembenézetlen párbeszédünk. Szó szerint, pár-beszéd. Tudom, ez a mai nagyszombati naplólap nem lesz könnyű. Töredékes keresővonalak, egy évvel ezelőttre visszanyúlva; néhány gondolathoz.
*
Nagyszombat, mint egy űrutazás. Sisakkal fejünkön űrséta. Amikor a csend, mint a kozmosz kikapcsolhatatlan alapnyelve tükrévé lesz szintén kikapcsolhatatlan nyelvünknek. Mintegy búra alatt, felerősítve, visszhangozza tudatunk zörejeit. A szívverést, a lélegzetvételt; hallhatóvá teszi benső beszédünket is.
A kereszt nyelvünk lebontása. Mert mi is történt tegnap? Láttuk egy ember kimúlását; melyet lebomló nyelve tárt fel. Krisztus agóniájában ez a legmegrendítőbb. Nem hirtelen, fizikai leromlása a testnek. Ehhez − mélyről jövő, fájdalmas ösztönünk ez − hozzászokunk. Elfogadjuk a szavak nélküli szenvedést. Ám amikor a szenvedő beszél, s nyelve mind kisebb körökre húzódik vissza − nem tudjuk nem elfordítani tekintetünket. Nyugtalanít; mert az nyelv, amit Isten beszél „elnémulóban" feltárja: milyen mélyen kapcsolatban vagyunk , nyelvünkön keresztüli érintettségünkben, az Elnémulóval. Mert Jézus passiója bejáratja velünk nyelvünk legarchaikusabb rétegeit. Isten Fia beszéde a kereszten, „artikulálatlansága" legérzékenyebb pontunkon érint; nyelvünk gyermekkori genezisében.
*
Tudom, összetett e gondolat, de tudom, fontos. Öntudatunk, a „beszélő lény" egészét szólítja meg a lebomló nyelv, amit Jézus beszél. Mi szólít meg mit? Amikor annak idején nyelvünk „ízesült", amíg „talpra állt" a beszédben − nagyon fontos és hosszú utat tettünk meg. Életre és beszédre hangoltan, nyelvünk őstengeréből érkeztünk a Nyelvbe. A gyerek torkában az első próbált hangok. Lélegzetvételtől az első susogó, hörgő hangokig. A sírás, kiáltás, öröm-sikoltás − mint emberi nyelvünk ősmoszatjai; amikor elindultak. S lassan, több millió végigjátszott, végigpróbált hangja, a nyelv „bejáratása." Szagok, anyai meleg, csendek, zörejek, fények, alakok ülepedése; álmokban átszitálva; nappalokon, az anya és az apa, s a többi felnőtt tekintetében érlelve. S mindez figyelő szeretetük, s születő, kifejező szeretetünk alkimiájában. Rigmusok, énekek, mondókák, tapsok, test-ritmusok, izom-ritmusok. Ahogyan a „szerető apa", s a „szerető anya" elkísér bennünket a pontra: hogy szólhatunk. S az anyai egységről való leválás kárpótlásaként megkapjuk a beszéd képességét. Megnevezhetjük őt, az apát, s így önmagunkat. Nos, a nyelvnek ez a szenvedéstörténete bennünk. Passió. A szó kettős jelentésében: szenvedés és szenvedély. Egyszerre halálunk, az anyáról való leválás félelme; és egyszerre örömünk a nyelv. Ez a személyes szenvedéstörténet az, ami a legfigyelmesebb bennünk a Passiótörténetre. S most, amikor megfigyelhetjük, hogy Jézus nyelve hogyan kénytelen e benső utunk fordítottját végigjárni − szolidaritás születik bennünk. Megnyílás Isten beszédére. Mely beszéd kilép nyelvünkből; vállalja nyelvünk halálát − hogy megújítsa, és újjáteremtse bennünk a Nyelvet. A Rendet, a törvényt, szabályainkat: mely nyelvtant és etikumot egyaránt átölel.
A nehézség, hogy nem engedjük a bennünk lévő szolidáris Gyermeket megszólalni. Nyelvünknek azt a mélyemlékezetét, mely, ellentétben a felnőtt gondolkodással, mindig szintetizál. Nyitott „heterogén" módon látni és átélni a világot. Nem igen- és nemek, feketék- és fehérek ellentéteiben − harcban − látja a világot; hanem figyelemben. Mert jelen, monolitikus, „homogén" énünk és gondolkodásmenetünk − képtelen meghallgatni az Istent. Képtelen szenvedésében önmaga hiányzó központját meglátni. Meghallgatni. Hogy mit mond, mit beszél el, mit tár fel Belőle: az Ő nyelvi passiótörténete. Hogy tényleg csak lebomlása ez az isteni nyelvnek?; vagy: nyelvünk, a Nyelv, mint emberi rendünk radikális kritikája a Kereszt nyelve?
*
A kereszten: előkerülnek a már említett „pre-verbális" nyelvi elemek. A visszájára fordított nyelvi genezis. Folyamatosan kerülnek túlsúlyba nyelvünk kaotikus, formátlan erői. Ritmusok, zörejek, zihálás, összehúzódás, lélegzés, kiáltás, fájdalom. A mondatok, amíg beszél Jézus, végtelenségig egyszerűsödnek. Szó nincs a barokk festmények patetikus pózairól. A kereszten nem megkomponált beszédet látunk; hanem seblázban lebomló, a nyelvtan maradékáért küzdő nyelvet. „Asszony, íme a te fiad!" „Íme, a te anyád!" (Jn 19,26-27). Felfeszített csendben; a legprimitívebb szükségben felmorzsolt nyelvben látjuk. „Szomjazom!" „Miután elfogadta az ecetet, ezt mondta: ʻElvégeztetett!'" (Jn 19,30) Tőmondatok ezek. A végén alapszavak. Mint „anya", „szomjas vagyok"; s végül a csendet halljuk. A nyelvi erőtlensége maximumáig eljutó Gyermeket. Mely gyöngeség végül a testre szálló legyeket is csak eltűrni kénytelen.
„Anya, anya/ ebben a sivatagban,/ mért hagytál itt, ebben a sivatagban?/ Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,/ és mindent mégis oly kiváncsian szemlélgetek?/ Tudod, hogy hány kisértés,/ a semmi és üresség késdobáló/ hány és hány pokla leskel itt reám?/ Persze, a ruhák fodrát leeresztik,/ a kelme megfakúl, s a fű/ beteríti az utakat./ Persze, persze, a feledés, az elmulás -/ de hol is hagytam abba? -
mégis élek,/ mégis nehéz, anya, mégis nehéz." (Pilinszky János, Mégis nehéz)
*
S mégis, ez a lebomló nyelv életet hordoz. Van másik oldala. S ez a mások oldal, Isten nyelvünket legyőző nyelve, élő. Jézus Krisztus halálában nem egyszerűen nyelvünk „halandósága", és töredékessége tárul fel. Halála éppoly valós, mint Nyelünk halála. Mely halálra ítélte őt. Önnön megváltása reményében. Önigazolásaként: hisz halálra ítélői abban a tudatban cselekednek, hogy „megváltják" a történeti pillanatot. A vallási nagytanács a vallás ortodoxiáját mentendő az „istenkáromló őrülttől", végzi ki az. Pilátus hatalmát félti, nehogy bevádolják, hogy egy „királyt" rejteget, s így „nem a császár barátja". Primitív zsarolások, primitív félelmek hálójából így menekül ki. Halálra ítéli a köz akarata szerint. A halált követelő tömeg, „Feszítsd meg! Feszítsd meg!" szintén olcsó megváltás. Kollektív magányát és perverzitását akarja kiélni; hisz látszólag ő ítél. Mint a mai, a média által regimentírozott tudatok. Legarchaikusabb félelmeinkre, undorreakciónkra építve; s tömegbeli és egyéni legmélyebb vágyunkra: az öntisztulásra. Ezek az önmegváltások mindig a legmélyebb magányt tárják fel. Az „én" (kollektív, vagy személyes) zártságát. Önmagába, önnön hivatkozásaiba. A bezárt én − a fejlődésképtelen, növekedésében bezárult egyéni és kollektív psziché − öngyűlöletét.
*
Ez az ön-gyűlölet „vezettetik le" a gyilkosságban. Nemde az identitás hiánya az, amely „lereagáltatik" az Atya-szerű Fiún? Nyelvünk, azaz ʻénünk' kijáratnélkülisége a Másik felé vezet ehhez az agresszióhoz. A kereszt így önmagába zárult Nyelvünket leplezi le. Bekövetkezte egyenesen törvényszerű. Az ʻén'/self képtelensége, hogy megnyíljon a másik radikális Mássága felé: nemde, tudat alatt is önagresszióhoz vezet; önmaga ellen? Ezért van, talán ezért is, hogy az „ember", mint a „A katonák…odajárultak hozzá…és az arcába vágtak." (Jn 19,3) Bele vágni Isten arcába; nyelvének összerombolásáig. A legarchaikusabb tettünk, és a legelemibb kollektív történelmi ösztönünk. Freud elméletében, az ősatya meggyilkolásáról, van valami mélységesen igaz. Máig azt reméli az ember, ha megismétli az ősapa-leölését, akkor majd megoldhatja az életében felgyülemlett agressziót. S tényleg, mint az „ősgyilkos fiúkban", van bennünk valami mélyösztön, hogy gyilkolva igazságot teremtsünk. Hogy helyreállítsuk a vágyott rendet. A háborúban, a másik meggyilkolásában tényleg ott „él" a gyilkosan naiv vágy, hogy újrateremtetik a tönkrement értelem. A gyilkos értelme amikor összeborul, elborult mégis gyilkos tisztánlátással hiszi hogy úgy helyzetet teremt. A törvény, a vélt igazság új beálltát; saját fogsága feloldását.
*
A Fiú halálában a már említett „fogságunk" nyilvánul meg. Ön-agressziónkat, mely frusztráltság kijáratát veszített történetünk felett, a Fiúnak szegezzük. A Fiút, aki képmásunk, romboljuk le, akik igazmondó tükre ʻénünknek'. Mert ez az Arc látja egyedül, s képes elmondani nekünk, bezárulásunkat. A történelem, egy-egy nép, s az egyes személy magányát; bezártságát önmagába. Forrásszegénységét. Nyelvi leszegényedését. Amikor a Másikat, a másságot eleve kizárja és elveti; pedig épp e másság lehetne tükre. Kinyílása. Szabadulása.
*
Legparadoxabb tragédiánk, hogy épp Isten nyelvét zúzzuk össze. Hogy épp a Keresztet, mint tükrünket tagadjuk. Nyelvünk eredetét; nyelvünk eredetét a szeretetből. S ezzel visszakanyarodtam a bennünk a keresztet „kíváncsian szemlélgető" Gyermekhez. Az a bizonyos Gyermek, aki bejárta a semmiből anyán és apán át Nyelvbe kapaszkodás köreit; az pontosan megérti Isten „lepergő" nyelvének jelentőségét a Kereszten. Hogy mitől fontos ez a visszájára kényszerített, a keresztlevétel, a sírbolt, majd az alvilágra szállás csendjébe visszahelyezett nyelv. Az kereszten, az Istenemberben lebomló nyelv emlékezik bennünk. A zörejek, dallomok, látszólag − de csak látszólag, mert valójában a Nyelv felé mutató − értelmetlen hangok hullámverését muszáj felidéznünk. Meglátnunk, hogy az apát betöltő szeretet milyen döntő jelentőségű volt értelmünk, én-tudatunk születésében. Ha nincs e pszichés előtörténetünk atyját „megszálló szeretetet", akkor soha nem tudunk leválni az anyai testből; mely egységbe továbbra is beágyazódunk a születés után. A lélektan itt mutatta ki a „harmadik", a szerető abba jelentőségét. Leválaszt a mátrixból, ami visszakövetel magának, s amelyhez ösztönösen visszakapaszkodunk. Megajándékoz az ön-tudat örömével; hogy szeretetben, mint nyelvben meg tudjuk nevezni az „anyát", „az apát"; így visszakapva őket.
*
A Kereszt nyelve épp ez a szükséges „szerető harmadik" az életünkben. S mi épp ezt zúzzuk össze. S megyünk tovább, odafigyeletlenül, Isten nyelvi drámájára közöttünk. Húsvét éjszaka, a Feltámadás titka épp ez az elnémíttatás emberi rendje alatt feszülő új nyelv. A Kereszt csendje/Nyelve megláttatná, ha hagynánk − hogy nincs életünkben jelen a „szerető harmadik", a Másik. Mely leválasztana történetünk, történelmünk sebeiből. A Kereszt, mely visszatükrözi önagressziónkat, egyedül láttatja meg, kíméletlenül, önérdekek nélkül: fájdalmas dublettek vagyunk. Bezárkózva, és ön-bezártan a „mátrixba". Távoli analógia, de valós: ahogyan az anya – nyelv előtti gyermek „kettőse" képtelen nyelvbe lépni. Megengedni, elfogadni, s kimondani másságukat, önállóságukat egymásnak.
Tudom, nehéz a gondolat. Mégis, döntő látnunk, hogy a mi „kettősünk" ráadásul az „én" − a saját magyarázatok és érdekek, a saját totalitás − megduplázása. Mint Samuel Beckett darabjaiban az ʻén' önmagát visszhangozva, ismételgetve, duplikálja magát. Próbálja megteremteni az önmagára rálátó „harmadik" szemet, ám ez csak illúzió. Nevezzük ezt történelmi mélypontoknak egy-egy nép életében. Amikor a „harmadikat" úgy próbálja, mint rálátást önmagára létrehozni, hogy bűnbakot teremt. Vadászik a másikra, perbe fog, majd koncepciós perbe, s végül gyilkol, vagy háborút kezd. S nem látjuk meg, hogy a szeretet az a „harmadik", mely egyedüli kilátónkként önmagunk felé emel. Így ismételgetjük, szavatosságát vesztő varázsként, azt a bizonyos első apa-gyilkosságot. A horda élén.
*
Bármilyen paradoxon, a Kereszt-Fiút-Atyát össze kell zúznunk. Össze kell zúzódjon közöttünk, hogy észre térjünk. S Isten, a Teremtő nem tehet mást, mint elfogadja ezt a drámát, történelmünk és nyelvünk tehetetlenségét. Kénytelen távolságot tartani nyelvünkkel. S vállalni azt a lehetetlent, hogy azon a nyelvünkön keresztül, melyből kilépett, mondja el legfontosabb üzenetét. Hogy „nyelvünket"/életünket/gondolkodásunkat belülről teremtse újjá. Ezért kéne odafeküdnünk Pokolraszállása csendjébe. Amikor testvérei között, az emberi kiterítettek közé a megszakadt nyelű Istenfiú odafekszik. Maga is kiterítve; nagyszombati csendünk alatt. Utazása alvilágunkban, a legjelentősebb nyelvi esemény. Szubverziója, darabokra zúzása, és mégis újjáteremtése kudarcot vallott nyelünknek.
*
S mégis ebbe a már meglévő nyelvünkbe lép be Harmadikként, Feltámadásként az Isten. Visszatér nyelvünkbe; mely talán önnön tükrébe sem nézett. A nagypénteki, „második" „atyagyilkosságra" egészen váratlan módon válaszol a megölt/elnémított „Atya". Az Abba, mint szerető harmadik fél, ugyanis büntetlenül hagyja e gyilkosságot. Nem torolja meg önnön halálát, a „Fiúban halálra vert Abbát". Nem. Helyette Jézust úgy adja vissza, mint „gyilkos énünk" hiányzó szerető harmadikját, Másikát. Az önnön, feloldhatatlan kettősségeibe zárkózó „gyilkos ént" átalakítja a Fiúra érzékeny másikként. Harmadikunkká, lesz az Isten, aki szó szerint ki-választ helyzetünkből.
Nem a gyilkosság elkövetője, vagy tette a lényegese, nem. Hanem a benne megszülető nyelv, hogy az ember el tudja mondani, mi történt vele (fogságában), és mi történt a Fiúval. Persze, ettől még marad a megmagyarázhatatlan botrány. Hogy miért a Kereszt „szájról olvasása" volt az „önveszélyes én (és történelem)" utolsó esélye, hogy újra ki tudja fejezni önmagát. Hogy beszélni tudjon, „írni". Alig mondható el. De a Fiú feláldozásával (aki énünk alapja, tükör-mása) vált az „én" megláthatóvá önmaga számára. Az a hiány, az az űr, melyet muszáj kitölteni ezzel a megbocsátó, a szó legszorosabb értelmében 'önátadó' (önmagát feláldozó) szeretettel. A megsebzett Fiú által válik az „én" (self) önmaga valódi másságává.
*
A Kereszt eseménye nélkül az ʻén' nem tehetett volna szert valódi távolságra, hogy rálásson önmaga válságára. S e krízis nem más, mint az elszigetelődés a ʻkegyelemtől'. Az önmagával magára maradó én „kettőssége", feloldatlansága ez a „szerető Harmadikba". Mert az elszigetelt „én" képtelen e kegyelmet, mint megnyílást létrehozni.
Másként fogalmazva: az Atya meglepetésszerű válasza nélkül Krisztus meggyilkolása a kereszten zsákutca marad. „Nyes, durva élvezet, a túl-világi élet legkisebb reménye nélkül." (Julia Kristeva, Possessions) Mert minden gyilkosság, beleértve a törvényesen meghozott halálos ítéletet, kétségbeesett kísérlet, hogy a megrendült identitásokat helyreállítsa az ember. A freudi atyagyilkosságot ezért ismétli történelmünk, kényszeresen. Hátha megszületik a „lelkiismeret" szublimálásaként a Törvény. E remény mentén cselekszik és él történetünk. A zsákutcából való kijutás reményében.
*
Az Atya feltámasztja a Fiút. Nem várt esemény. Ezért még csak nem is váratlan fordulat. Annál is több. Az, hogy az Atya életed ad a Fiúnak, összezúzza emberileg összemérnökösködött, „önteremtő", (halálos) ítéleteken alapuló erkölcsi rendünket. Belülről töri meg rendjét. Bennünk. Mert a Fiú egy közölünk, egy volt közülünk; s egy marad közülönk. Az Atya megtanítja, rávezet: hogy a Fiú „feláldozása" önmagában nem megváltó tett. A Kereszt egyedül az Atya váratlan szeretetétől megváltó erejű.
*
Nyelvünk töretik nagyszombaton. Elviselhetetlenül hosszan. Az emberi „törvény"/nyelv instabilitása lepleződik le. Melyet csak Húsvét képes stabilizálni. Mely húsvétunk megmutatja, hogy tényleg jelen van az életünkben a „szerető harmadik", akit, mert nincs más és jobb szavunk rá, Istennek nevezünk.
2010-04-03
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése