[homilia] Angyalkönyvtár

Balassi Bálint portréja

Angyalkönyvtár

C-év, húsvét nyolvada, Szo. (ApCsel 4,13-21; Zs 117; Mk 16,9-15)

„A hét első napján, korán reggel, miután feltámadt…" (Mk 16,9) Talán ez a nyitó kép adja a gondolatot, hogy elővegyem Balassi Bálint (1554-1594) verseit. Több szempontból kínálja magát a húsvéti jelenéstörténetekkel való párhuzam. A Jézus megjelenéseiről való beszámolók, s Balassi költészete − a magyar nyelvű költészet első kiemelkedő művelője − ugyanazzal a kérdéssel birkóznak. Nyelvet találni arra az élményre, mely meghaladja a személy eddigi történetét. Csodálatos imbolygás ez valóság, képzelet, és hús-vér történet határán. „Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hitték el. Ezután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek." (Mk 16,11-12) Az evangéliumok legfrissebb részei ezek a nyelvi, és benső küzdelmek. Őrzik, eleven lenyomatként a drámát: az emberi benső a valóság hirtelen „kitágulásával" szembesül. Szimpatikus, sőt, számomra meggyőző a Feltámadás tényéről, ahogyan e szemtanúk keresik a nyelvet. „Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek." (Mk 16,13) Valóságos küzdelem ez. A befogadásért, a felfogásért. A kifejezésért. Megtalálni azt a nyelvet, azt az új nyelvet, amivel Feltámadás-nélküli, Feltámadáson-kívüli világunk leírható. Elmondható kortársainknak, és önmagunknak.

Balassi átlépi ezt a nyelvi börtönt. Izgalomban fedezi fel, hogy megtörténik − élményein keresztül − a nyelve átváltozásának csodája. Ez a morcona katonaember kilép magyar valóságából. Kora elé lép, kora tehetetlenségei előtt jár: anyanyelvében is. Lehet, mi minden fontos látható csatát elvesztettünk. Mohácstól Világosig. Mégis, olyan vakok vagyunk számon tartani a „magyar" tudat e hallatlan, ráadásul maradandó győzelmeit. Balassiban, Aranyban, Petőfiben, vagy épp egy Csengey Dénesben, Esterházy Péterben, Kertész Imrében, vagy Tamási Áronban, Németh Lászlóban, Bibó Istvánban − sikerült, ha csak egy ezredmilliméterrel is, de történetünk elé lépnünk. Balassi Bálint „avantgardja" azonban túlszárnyalhatatlan. (S szavai kútjának mélyéről még visszhangzik magyar kultúránk nyelvi genezise, a Halotti beszéd; és a Tihanyi Alapítólevél ötvennyolc magyar szava. „Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk." »FEHERUUARU REA MENEH HODU UTU REA«, „A Fehérvárra menő hadi útra." S valóban. Balassi a „hadiutak", történelmi kényszereink és jövőre való nyelvtelenségünk, állandó „birtokvitáink" és az újjászületés „végvidékein" ír; s tanul átlépni lezárt határokat.)

Balassié valóban a nyelvi avantgárd, és a vallási tapasztalatban gyökerező húsvéti nyelv csodája. Aenigmá-ját, és a „Kristina nevére" verseit olvasom. Az Enigma szerelmes hattyúk – lecsapó sas képét, ma, a húsvéti nyelvünkért való küzdelem kihívásaként olvasom. Az az élő, pozitív energiáktól duzzadó nyelv, mellyel korunkat leírhatjuk − s így kényszereit néven nevezve eléje, egyfajta exodusba léphetünk −: elveszíthető. Egyházunk is elveszítheti nyitott, önteremtő (újjá-teremtő) nyelvi genezisét. Az emberi szív szépségében hinni kell; akkor is, ha az az ellenfélben/ellenségben dobog. Valahol, a vita és a történelmi kiengesztelődések művészete ez. Felismerni, elismerni − rávezetni önmagunkat és a másikat −, hogy a Megváltó szíve dobog a velünk szembenálló embertársban/ és közösségben. Mert a másik aktív részvétele nélkül nem létezik a helyzet megváltása. Persze, tény, s ettől nagyon is emberi a történelem: nincs nyelvünk, szándékunk, s belépésünk sem e húsvétba. „Rájok menvén, az egyikét,/Körme között az szebbikét/ Elkapá, foggatá szegént,/ Mint szeretőt, kedve szerént.// Látván társa, bánatjában/ Rív keserves kiáltásban,/ Széllyel ballagván az tóban,/ Nem tud, medgyen nagy bújában,// Mert látja társától váltát,/ Látja maga özvegy voltát,/ Bújában elszánta magát,/ Óhajtja már csak halálát."

*

Ezt a nyitott, határátlépő nyelvet hiányolom. Végvári életünkből. Mert miként annyiszor, egymásra nyilazó, kérges arcú kardforgatókká lettünk. A dekonstrukció, a lebontás − az álgyőzelmek végtelen spirálja a miénk. Állandó gyürkőzések. Pedofil-botrányok, közéleti viták. Szomorú végvári vitézek, végkifejlet nélkül. Nos, épp ez izgat. Hogy a világ nyelve, közéletünk nyelve, épp szánkba illik, ahogy „marokba csúszik a fegyver."

Van-e távolságunk, mint Balassinak, ez egynyelvű világtól? Mutatkoznak e nyelvi, modalitásbeli megújulásunk jelei? Gazdagodó, a világ egyszólamúsága előtt járó, „avantgard" nyelvét is beszéli-e egyházunk? Van-e angyalkönyvtárunk, vagy csak régi apologetikus önmagunk? S tényleg, jelen van-e a köztünk és a Feltámadott közti különös „lelki tér", melyből látszik a meghaladható magyar történelem? Több mint szerelmi líra: mély, szerelmi misztika Balassié. Sőt, történelmi misztika. Mert Erost/„Szexet", szerelmet, Filia-t, Agapét és hazaszeretetet − a szeretet megannyi megnyilvánulását − ötvöző vágyakozás az övé. Kristinára. „Immár őérette egyebek szerelme/ nálam mind semmié lött,/ Mert szeme nyilával, nagy igazságával/ mint célt, éngem már meglőtt,/ Bévett szerelmében, kivel mintha éngem/ ő úgyan idvözítött." (Kristina nevére)

2010-04-10

Illusztráció: Az Országos Széchenyi Könyvtár elektronikus könyvtárából Balassi Bálint összes versei, word-re kattintva és mentve az első két vers az Aenigma és a Kristina nevére.

http://mek.oszk.hu/00600/00609/index.phtml