Notting Hill Kármel, ebédlőasztal
Egy filmbemutató
C-év, húsvét 2. hét, Sze. (ApCsel 5,17-26; Zs 33; Jn 3,16-21)
Tegnap filmbemutató a Renoir Cinemában, a Brunswick Square-n. Michael Whyte No Greater Love, (Nincs nagyobb szeretet, 2010) című alkotása a Notting Hill-i kármel életét mutatja be. Tíz éve írt a női konvent priorjának. Mindig udvarias "nem"-et kapott, tavalyig. Egy év alatt forgatta a filmet. Életképek, s néhány interjú. Megrendítően mély film. És különös időutazás. Egy karmelita, a világtól szigorúan elzárt kolostor bensejébe egyedülálló alkalom bepillantani. A film kétszeresen is érdekelt. Havonta, kéthavonta magam is itt misézem a konventnek. A Saint Charles' téri Karmel különös világ. A régi obszervanciát követik, a 19. század derekától itt megállt az idő. A templomtér hangulata komor. Téglabelső. Mélysötét faburkolat az oratórium-imaterem a rács mögött, amit a reggeli mise idejére két oldalra hajtanak. A nővérek a mise alatt nem is látszanak a templomhajóból. A csend ami elválaszt, másik, másfajta világot sejtet. Ez a másság félelemmel tölt el. Hónapokba, talán másfél évbe telt, amíg bizalmam ébredt a "benti világ" felé. Csak a liturgián elhangzó hangjukból tudtam megfigyelni, milyen emberek. Szelídek.
Michael Whyte filmje különös élmény. A film egyetlen ikon: egyszerre csodálkozunk rá valami radikálisan másra; és egyszerre éljük át életünk alapképeit. A filmben sok a munkazaj. Az ostyagépek zöreje, a harangkötél nehéz ingása, a harangtengely csikorgása. Motoros fűrész, kerti motoros kapa hangja, amikor dolgoznak. Sorjázó életképek, a liturgia képeivel. Ebédrészlet, mosás, nagypénteki lábmosás, ostyagépek, online élelmiszerrendelés, temetés, a rekreáció képei. A kolostorban nincs tévé, nincs rádió. Csak a csend van. A ruhák, a mindennapi munka zörejei. Természetes neszek. Az egyik nővér beszél: a csend és zörejei gazdag zene. Komplex esemény.
S így csodálkozom. Milyen megszólító erejű ez a végtelenségig leegyszerűsödött élet. Félelmem nem szűnik, de elfogadom, látom, s becsatlakozom ebbe az életbe. A katolicizmus archaikus mélynyelve, amit beszélnek. S különös, ezek az emberek mennyire szabadok és önmaguk e rendkívül redukált vallási nyelvben. Nincs fecsegés, mellébeszélés. Archaikus imák, a mai fül számára "korszerűtlen", idegenül hangzó katolikus nyelvezet; messze a zsinat előtti időkből. Ezért időutazás is a film. S mégis e nyelv "árnyain" át jelen van, valóságos az evangéliumi történet. A leegyszerűsödés, a legcsupaszabb emberi helyzetekre, gondolatokra: képes megtörténtté tenni az üdvtörténetet.
A filmben a zörejek, biológiai, fizikai munkazajok, emberi neszek és a liturgia egyetlen nyelv. Artikulált és artikulálatlan emberi jelenlét; a nyelv archaikus, nyelv előtti formái és a beszélt nyelv, s az ének egyetlen organikus egység. Az emberi nyelv keresztre feszítése ez, az egyedül lényegesre töretés, a nyelv és a test szegénységbe fosztása: ami kifejezővé teszi a Szeretetet. Ebben a számomra idegen világban feltétel nélkül és teljesen befogadtatik az Ige. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ." (Jn 3,16-17.)
A nagyvárosi közönség reakciója fontos. Elejétől végig döbbenten figyelnek. Az élet egész íve, amit rohanásunkban nem figyelünk így meg, mondja ki magát. A kert palántái. A földet érintő kéz. Az ének. Az emberi beszéd, a nevetés. A koporsóban fekvő megholt, a film elején még tolószékében ebédelő, később lebillent fejjel etetett embertárs. Lélegzetvisszafojtva figyelünk. Az apró emberi örömök. Az emberi leépülés képei. Élet, és halál, lassú haldoklások, emberi arcok, imádság; a nap, és évek ritmusában. Az élet egész ciklusát megsejteti ez a film. S tényleg átszegezett értelemmel és szívvel távozunk.
Kilépünk az utcára a moziteremből. A Russel Square-i metró. Liftek zsúfoltsága. A metróalagút olajos szaga. Egy tinédzserekből álló fiúgang szórakozásból terrorizálja az utasokat. Az egyik lábam elé köp. A metró belső falán óriásplakátok. Musicaleket reklámozó széttett lábú nők. A mindent eladhatóság utolsó stimulusai. Munkából hazainduló kifacsart emberek. Magam is éhes vagyok. Arra a csillogások világa mögötti evangéliumra, ami nélkül világunk sodródó képekbe hull. S most érint meg a filmben számomra legnyugtalanítóbb megfigyelés. Ott, abban az élettérben semmi nincs jelen a kint ideológiai harsogásaiból; a szívre és értelemre gyakorolt feszültségből. Tiszta tudatok. Csak a saját tapasztalat alapján döntenek. Ami nem személyes találkozás, az nem létezik. Nincsenek illúziók; csak a szeretetért folytatott küzdelem. És egymást gondozó szolidaritás.
2010.04.14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése