Határos

Orchidea

Határos

C-év, nagyböjt 2. hét, Sze. (Jer 18,18-20; Zs 30; Mt 20,17-28)

Gyönyörű orchidea kiállítást látogatunk a Kew Gardens-ben. Kint még hideg tavasz, vagy inkább csak tavaszelő. A Heathrow felé érkeznek a repülőgépek, átrepülnek magasan a kert felett. Az üvegházban az érzékek legmélyéig feltáruló színes világ. S a virágok uralta csönd. A látogatók megrendülten állnak. Mintha trónteremben járnánk. Kézzel foghatóan hat ránk e színek élete. Néhány orchidea több mint száz éves. Tényleg eláll a lélegzet, ahogyan láthatatlan, de nagyon is valós szálakon a nyugati ember e szépséggel kommunikál. Talán a kisgyermek látványa szelídíti meg ilyen erővel a felnőttet. Fegyvereinket, homlokunk ráncait magunk mögött hagyjuk. Szó szerint felejtjük a történelem nehézkedését. S helyette annak emelkedésében élünk. A béke terében. Az orchidea-erdő, mesteri kompozíció a szervezők részéről, oldja a feszültséget, a szépség intenzív békéje szinte az emberi sejtig hat. Átmozgat. S eszembe jut a régi gondolatom, a virág-terápiáról. Annyira kimozdítja önmagából az ént ez a virág-világ, hogy gyógyít. Régi gondolatom, hogy a betegséget hordozó embert, aki daganattal küzd, gyógyulást remél − mennyire tudná segíteni e virág-ikonosztáz. Depressziók, szorongások oldását, lelkiismeretek, önvádak görcsét hogyan tudná oldani ez az énen kívüli, de bennünket magába, s így önmagunk fölé emelő szépség. Hogyan tudná színesebbé tenni történelmünket; békére tanítani nyelvünket. Igen, a „virágterápia" (tulajdonképpen a kegyelem lesz láthatóvá az emberi szem számára) megtaníthatna mélyre nézve járni; mélyen a másik másságába tekintve élni. A kölcsönös figyelemben újjáteremtve világunkat és kapcsolatainkat. Így változna meg történelemhez való viszonyunk. S lenne valóságos kapcsolattá: rálátássá.

Magam kíváncsi vagyok, az evangélium Jézusa honnan meríti mélyen tudását a történelemről. Mert egészen bizonyos, hogy tekintetét „nevelte", hogy egy szempillantás alatt ilyen higgadtsággal lássa, ami történik perceink mögött. A történelem mélységébe látni, törvényeit érezni, egészen bizonyos, hogy a tekintetnek szépségben kell nevelődnie. Szépnek látni világát, az élet részleteit. Ezért gondolom, hogy Jézusé gyönyörködésben nevelkedő szempár. Figyelemben él, s figyelme aktív figyelésből táplálkozik. Természet és ember történetére egyaránt nyitott. S nincs jobb szó rá, e mélyen látás összegzése a szeretet. Szeretetben látja és érti meg világát. Realista látás ez. „Amikor Jézus Jeruzsálembe készült fölmenni, maga mellé vette a tizenkettőt, s ezt mondta nekik az úton: ʻMost fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és írástudók kezére adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék. De harmadnap feltámad.'" (Mt 20,17-19)

Realista látást mondtam. Jézus tudja, tisztában van a ténnyel, hogy az emberi történelem, kevés pillanattól eltekintve sodródásban él. Intrikák, személyes érdekek, politikai indulatok, erőszak, a másiknak irányzott agresszió − ezekben az indulatokban utazik az ember. A béke, az alkotás rövidke idői, ha vannak, többnyire a háborúk utáni józanodás rövidke évtizedei. Jézus azonban hisz a kegyelem világában. Tudja, hogy létezik a történelmi énünkön kívüli, azt mégis jóra szólítani tudó Szépség. Mely képes megfordítani a történelem önjárását. Nem a történelem személytelenségében, de az egyes emberben bekövetkezhet a csoda. A történelem életre vivő kijárata az emberi szív. Akkor is, ha ez a szív − s ezt is reálisan látja e Tanító − nagytörténetével eggyé váltan sodródik. Ebből a mából kéne evangéliumi mánkba különválnunk. S felismerni, elfogadni, hogy „gondolkodó" és hívő emberekként sem vagyunk függetlenek a „nagytörténelemtől." Sőt. Ezek fényében olvasom a sorokat. „Akkor odament hozzá a Zebedeus fiak anyja a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Megkérdezte tőle: ʻMit akarsz?' ʻIntézd úgy' - felelte -, ʻhogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban.' Jézus így válaszolt: ʻNem tudjátok, mit kértek.' (Mt 20,20-22)

(Csak egy közbevetett pillanat a nem-tudásról. A felújított könyvtár képe Chelsea-ből, tegnap estéről. Lejárt könyveim viszem vissza. Belépek a könyvtár előterébe. Nem ismerek rá. A könyvkiszolgáló asztal nincs többé. Sehol a korábban megszokott könyvtárosok. Helyette két gép. A könyvet visszavevő, s a könyv kódját leolvasó „önkiszolgáló" automata, amin keresztül a kölcsönzés történik. Tizenkét ember munkahelye szűnt meg ezzel. Gépeinkben, digitális szép új világunkba, személytelenségekben így testesül történelmünk valós logikája. Önmagunk elől is rejtegetett embertelenségünk.) Nem tudjuk, mit nem kérünk. Nos, épp ez a nem-kérésünk, az elmaradt kérés az, ami pedig egészen, de egészen határos Isten országával.

2010-03-03