A Nap koronája
Haza-felé
C-év, nagyböjt 2. hét, Cs. (Jer 17,5-10; Zs 1; Lk 16,19-31)
Muszáj visszatérnem a „gépesített" könyvtár képéhez Chelsea-ben. A Betűhöz, a könyv szeretetéhez számomra mindig ember társul. Még e kinti rohanásban is, a nagy könyvtárakban, nem csak hasznos, de megnyugtató is az eligazodást segítő emberi szó. „Hungarikumokban", nemzeti védjegyekben gondolkodunk. Világörökség részévé teszünk tájakat és épületeket. Közben, nem látjuk, hogy a „hatékonyság" címszó alatt leépítjük közterületeinken az emberi érintkezést. Évtizedek óta. Cseppenként. Eltűnt posták, boltok lecsökkent kiszolgáló személyzete. Iskolákban, közintézményekben leépülő takarító személyzet. „Külsős" céggel megoldott, összevont szolgáltatások. Elektromos porták. Megfigyelem, a mi jezsuita egyetemünkön is átsöpör a modernizáció szele. Tíz éve, amikor MA-t végeztem, személyes találkozásokkal tűzdelt volt az adminisztráció. Nyilván teher volt az adminisztrációban dolgozóknak az egyenkénti találkozás, a kérdéseikkel belépő ember. Mégis, egyetlen emberi háló volt az egyetem. Mindenki ismert mindenkit. Mára mindez a múlt. A „diákszolgálat" amerikai típusú iroda-bejáratnál áll őrt. Ha valamit intézni kívánunk, akkor a küszöb-pultig jutunk. S onnan osztogatják tovább a hívásokat. S mint Nadeem, az egyetem IT felelőse, végtelen passzívvá, mondhatni „lustává" válik. Aki nem szokott hozzá az emberi interakciókhoz, annak szó szerint teher lesz a kiszolgálás: sőt, saját munkája végzése. PhD-társam, egy Maniláról érkezett olasz missziós pap, tíz éve szintén ide járt, rendkívül kritikus. „Azt gondolják, ez szolgálat. Pedig nem az. Az egyházi intézmények halála, ha át akarják venni a világi college-ok technokrata mítoszát. A misszió lényege a személyes találkozás. Egy oktatási intézmény ettől vonzó. Az emberek hordozta információ ébreszt bizalmat, ad biztonságot." Rocconak igaza van. Nem lehet mindent a hatékonyság és hasznosság oltárán feláldozni. Egészen bizonyos, hogy e „technokrata" alvajárásban nem vesszük észre a pontot, amikor a hatékonyság ellenkezőjére fordul. A minőség elvesztését nem vesszük észre. Mert gép lett a lelkünk. Statisztikák személytelen rendje uralja értelmünket. Így épül a szép új egyre kevésbé emberek, és emberség nélküli világ. S a zárásaként a folyamatnak, így vész ki a „racionalizált" közösségekből a megújulás legfőbb tartaléka: a kreativitás. Az a fajta szolgáló tehetség, mely mindig szolidaritásra épül, és belőle fakad.
Tulajdonképpen legelőször a Tóra, és az Evangélium esett áldozatul. Mint Könyv. Nem volt „haszna". A kommunizmusnak sem volt szüksége rá, mert látszólag semmi köze nem volt a termeléshez. Működtek nélküle a gyárak. Születtek nélküle emberek. Felröppent az égre a szputnyik, és eljutott az ember a Holdra. Ennek a mai, demokráciának mondott racionalizációban, a Rábeszélőgépek virágkorában, szintén nincs szükség: sem a Tórára, sem az Evangéliumra. Sem klasszikus zenére, hacsak nem valami rágógumi és bétóven közittit játszanak. Sem humán-tantárgyakra, sem szakkörökre − mert azok csak terhelik a költségvetést. Sem városi zöldparkokra, játszóterekre − mert parkoló(házaktól), áruház-telkektől veszik el a helyet. S a vége a Rábeszélőgépek lovagi tornája, ahol a dárdák végén ingunk, és üvöltözünk. Azonosulva csendes háborúkkal, kampánybirkózásokkal.
Csak kérdezem: hová lettek evangéliumi szemeink? Hová lettek Könyveink, s közöttük a Szentírás: emberségünk kilátótornyai? Hová lettek a célokat hordozó emberek? Hová lett az a társadalom, mely szolidaritásra érzékenyítené tagjait? Odahajolni elesetthez, Betűhöz, szükségben lévő embertárshoz? Persze, ez a telosz, vagy érték-cél csakis az „emberi terében" születik meg. Amikor fizikálisan „egy kupacban vagyunk", munka-társi viszonyban. Egy kánonból (még ha az pluralista is) táplálkozva, és a közös kánonért felelősséget vállalva.
Nos, emberségünk fenti retina-képződése a dúsgazdag és a szegény Lázár története. Érezni a szálakat. Tudni, hogy ember és ember között nincs légüres tér. Jólét és lecsúszottság, egészséges és kórházba kerülő embertárs között a legvalósabb történet történik. Az emberség tere. Melybe mindenünk, amink van, amit termelünk, birtoklunk vagy megosztunk, ágyazódik. Érdemes egészében idézni a történetet. „Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele, és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit." [Mindkettő meghalt. A dúsgazdag] „ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban. De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz." Igen. Amikor mindez, ami körülöttünk van „racionalizáció" egyszer csak nincs: akkor mink van? Amikor a függésünk a piac és a verseny nyújtotta „konszolidáción" egyszercsak nincs: akkor mi van? Akkor merre van? Vajon első gesztusunk-e elindulni, vagy visszaindulni a rosszul bejárt utakon, az emberi közösségbe? A társ, a „munka"-társ felé? Haza-felé?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése