My recurring experience of the café is the following. As soon as I settle down, I am immediately struck by a special order. A kind of human arrangement. It is impossible not to see the people in the café as beautiful. Every one of them is — separately, and together. A single human radiance.
The feeling, like the click of an old light switch, was given by a little girl who sat down at the round table next to mine with her sister and her parents. Left alone for a moment on her Thonet chair, she looked hungrily at the double sandwich in front of me. Lifting my eyes from it, suddenly everyone shone in beauty, like the bulbs of a magical chandelier. Wherever I looked — and wherever I look even now. Every table, every company (even those sitting alone) are complex — and paradoxically, touching — islands of beauty. Separate ballet movements, each with its own choreography. (It is impossible not to note the detail: two young girls, friends. One of them in her fresh linen shirt, seen from behind, half in profile. With fine curls, like the turning pages of a Jane Austen novel. Or: on my neighbour’s computer, an Excel sheet. Its writer, tired, bites his nails from time to time. Outside, dusk is falling, and the café lamps shine in an ever warmer light.)
This change (“dressing into otherness”) is most striking in the men. From outside, each of them seems to arrive from some strange battle. As they step in, a kind of airy elasticity moves into their walk. Though heaviness still acts upon them, the usual gravity loses its power over them. This is the laying down of the weapons of normality. They leave something outside that resembles the marching steps of an army. Yes — these are parallel images. The contrast is really best illustrated by this picture. Soldiers, in field uniform, with their packs on their backs, in marching gear, with weapons — are not beautiful. Nor are their movements: stiff, indifferent, rhythm without any claim to beauty. Every uniformed figure, both hands on the iron of the weapon, a closed circle, shutting into itself. Dead-end streets emptied of beauty.
The complete loss of beauty. Its absence. My conviction is that the miracle would happen even with soldiers sitting down in the café. Because the revealed unfolding of human beauty has nothing to do with the uniform. With the weapon laid down — yes. But with the uniform itself, truly nothing. And if all the armies of the world sat down in the café for a moment, what they leave behind, what they change out of and into, would become even more obvious. The contrast whose single and most precise name is: human beauty.
And here, above my coffee and my thoughts, I remain with one single question. But where does this beauty come from, and what is it? What is the secret of the café, its origin? Where do the fine threads lead that wind and weave around us here, and unfold our humanity? Again and again: the café is the one and most convincing proof of God. Here in the café there exists only one spider. The God who spins Himself around us.
26.03.2026
Az emberi szépségről („istenháló”)
Netherland Bach Society előadását hallgatom. Véletlen bukkanok rá: Bach, A fúga művészete. Emberi hangon, dúdolva előadva. Az emberi hang szépsége illik a most megigyelt szépséghez, amiről írni akarok. Megszokott helyemen ülök a haymarketi Café Néróban. Elővehetném a pasztellkréta készletet is rajzolni. De most szavakkal szeretnék. Visszatérő élményem a kávézóról a következő. Amint letelepszem, azonnal meglep egy különleges rend. Egyfajta emberi elrendezettség. A kávézóban lévő embereket lehetetlen nem szépnek látni. Mindegyikük az, külön-külön és együtt. Egyetlen emberi ragyogás.
Az érzést, mint egy régi villanykapcsoló kattintása, egy kislány adta meg, aki nővérével és szüleivel a mellettem lévő körasztalhoz települt. Éhesen nézett át az előttem lévő dupla szendvicsre, amint Thonet-székén egyedül maradt. Felnézve róla, mint egy varázslatos csillár égői, hirtelen mindenki szépségben fénylett. Bármerre néztem, illetve nézek most is. Minden asztaltársaság (az egyedül ülők is) a szépség összetett – és paradox módon, összeérő - szigetei. Külön balett-mozdulatok, külön koreográfiával. (Lehetetlen nem idejegyezni a részletet, két fiatal lány, barátnők. Egyikük friss len-ingjében, háttal, félprofilból. Göndör, finom hajcsigákkal, mint egy Jane Austin regény ide-oda mozduló könyvlapja. Vagy: szomszédom számítógépén excel tábla. Írója fáradtan körmét rágja, egy-egy pillantra. Odakünn alkonyodik, egyre melegebb fényben világítanak a kávézó lámpái.)
Ez a változás („másságba öltözés”) a férfiakon a legszembeötlőbb. Kintről, mintha egy furcsa harcból érkezne mindegyikük. Amint belépnek, valami légies ruganyossság költözik lépteikbe. Bár hat rájuk a nehézkedés, mégis, a megszokott gravitáció erőt veszít rajtuk. A normalitás fegyverletétele ez. Valami olyasmit hagynak odakinn, ami a hadsereg lépteire emlékeztet. Igen; párhuzamos képek ezek. A kontrasztot, tényleg, legjobban ez a kép illusztrálja. A katonák, terepruhájukban, málhazsákjukkal hátukon, menetfelszerelésben, és fegyverrel – nem szépek. A mozdulataik sem: darabos, szépség igénye nélküli közömbös ritmustalanság. Minden egyenruhás, két kezükkel a fegyver vasán, lezárt, önmagába záruló kör. A szépség kiürült zsákutcái.
A szépség teljes elvesztése. Hiánya. Meggyőződésem, a kávázóba beülő katonákkal is megtörténne a csoda. Mert az emberi szépség megfigyelt feltárulásához semmi köze az egyenruhának. A kézből letett fegyvernek igen, de az egyenruhának tényleg nincs. S ha a világ összes hadserege egy pillanatra beülne a kávézóba, az, amit maguk mögött hagynak, amibe, és amiből átöltözködnek, még nyilvánvalóbb lenne. A kontraszt, melynek egyetlen és legpontosabb neve: emberi szépség.
S itt, kávém és gondolataim felett egyetlen kérdéssel maradok. De honnan, s mi ez a szépség? Mi a kávázó titka, eredete? Hová vezetnek az itt körénk tekeredő-fonódó, s emberségünket kibontó, finom szálak? Újra és újra: a kávézó az egyetlen és legmeggyőzőbb istenérv. Itt a kávézóban egyetlen pók létezik. Az önmagát körénk szövő Isten.
26.03.2026
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése