[homilia] Függőlegesek

Kondor Béla, Krisztus a kereszten

Függőlegesek

C-év, 5. hét, Sze. (1Kir 10,1-10; Zs 36,5-40; Mk 7,14-23)

Első találkozásunk a hazugsággal fájdalmas élmény. Észre sem vennénk, ha nem bukna elő belőle valódi természete a sebzés. Ön-sebzés. Világunk mindenre ráér, hogy megvizsgálja működését. A témát a BBC-n a késő esti műsora adja. A hazugság társadalmi gyakorlatát vizsgálta egy szociológiai kutatás. A hazugság minden létező kontextusát számba veszik. Nem lep meg, de a számok rémisztőek. A felnőtt társadalom, napi gyakorlatban, hatvanhét százaléka hazudik. Munkahelyen, házasságban, és ami a legszembetűnőbb kontraszt: szeretteivel. Persze, jön a biológiai magyarázat, miért fejlesztette ki az ember a hazugságot, túlélés, alkalmazkodás, stb. Arról is szó esik, hogy amikor hazudunk, ez milyen nyelvi, mondattani változásokkal jár. Lerövidülnek mondatok. Amikor a másik szemébe nézünk, és hazudunk: hosszabban és erősebben nézünk a másik szemébe. Megmagyarázhatatlan, miért épp ilyenkor a legmélyebb a szemkontaktus igénye. S tényleg, miért? Talán mert a másik bensőjébe kapaszkodás kifejezi, hogy a hazugság együtt zuhanás? Mert tagadhatatlan, hogy amikor hazudok, sebet ejtek a másik ember bensőjén. Magaméban is. Ám, ami lényeges, a másik, az ártatlan bensőjében elültetek egy nehézkedést. Látását, nyelvét befolyásolom. Mert nem engedem, hogy ugyanabban a közegben járjon, mint hazugságom előtt. Igen, a kapaszkodó szemkontaktus kifejezi a hazugság elkövetésének természetét. Bensőnk, mert pontosan tudja, hogy jóvátehetetlen árulást követett el a szeretettel szemben, már a hazugság pillanatában elővételezné jövőjét. A másik szemébe néz: megváltását, bocsánatát kéri. Jobbik önmagunk hangja ez. Persze, az is lehet, amikor hazudunk (vagy tagadjuk életünk egy fontos igazságát), s a másik szemébe hosszabban nézünk, tükröt keresünk a másikban. Valójában önmagunk szemébe nézünk, saját megbántott tekintetünket keressük. Eszembe jut a Bikini dala, egyszerű, de lélektanilag pontos megfigyelés. „Belehazudott a szemembe".

Igen. Belehazudunk Isten szemébe is. S szavunk hat életére. Bár soha sem láttuk őt szemtől-szembe, de életünk nehézkedése, összetett áttéteken keresztül, a történelem kavargó óceánja ez, belép Isten életébe. Nehezül, háló szövődik Fia körül. Akkor is, ha nem ismerjük. Bár Isten tisztánlátása mit sem csökken, ellentétben a miénkkel, de a Fiú majd elterül a hazugságok függőlegesében. A kereszten. Ettől a szüntelen sebzéstől esztelen a világ, amiben élünk. Kereszténynek lenni és megmaradni azért fontos, hogy lássuk szavaink életét. Nem bűnkomplexus ez amiről beszélek, nem a görcsös parancsolatszámonkérés világa ez. A büntető-félelemre építő lelkiség mindig hamis. A büntető-jutalmazó, bűnkomplexust kiépítő spirituális gyakorlatok hátterében mindig intézményes vallásunk rejtett „hatalmi", befolyásért folytat − be nem vallott − játszmái húzódnak. Ezért fontos a hatalomról leváló egyház, s helyette az evangéliummal ölelkező kereszténység élete. Belépni abba az evangéliumi térbe, mely gyógyítja az emberi beszéd történetét. S kell a Szöveg kegyelmi terébe belépni, ahogy a szeretet intimitásába belép szeretteivel az ember. Különben sosem vesszük észre a körülöttünk folyó, s bennünk folytatott hatalmi játszmák hazugságait. Mely sebez, önmagát is sebzik a hatalmukba kapaszkodó elitek; s az egyes embert. Melynek lelkiismeretén mézezett pányva a bulvárvirág, amibe átvetkőztettek bennünket a „népviseletből."

Még eszembe jut az első kép, az első tapasztalat a hazugságról. Gyerekkor. A frissen megtanult beszéd öröme. Talán kisfiúcska vagyok. Valahonnan csúzlit szerzek. Találom, kaptam, már nem is tudom. Madarat akarok fogni vele (a gyermek tudat idáig lát.) S akkor jönnek rokon-gyerekek. Nagyobbak, dörzsöltebbek. S azt mondják: adjam nekik a csúzlit. Ők majd lőnek madarat. Nekik van színes, madárélesztő tintájuk, s akkor majd lesz madaram, és a csúzlit is visszaadják. Máig látom magam, az udvar zöld gyepén. Mellém telepednek. Cinkos mosolyukat nem értem, ahogy összenéznek fölöttem. Nyilván a zseniális csel ott született meg a pillanatban, hisz a hazugság és a bűn természete, hogy improvizáció. Kisiklik a gondolat visszafogó kezei közül. S emlékszem, frissen megszerzett kincsem, a csúzliról való lemondás pillanatát. Fájdalmas a gyermek lemondása „tulajdonáról." De láttam a tintát, s a kezembe vett madárkát. S boldogan adtam oda. Nos, a csalódás, amikor átéltem, hogy becsaptak, elárulták. Talán négy-ötéves lehettem. Azt nem feledem. De ez volt az a kapu, s ez a bűnnel való találkozás misztériuma, akár áldozatok, akár elkövetők vagyunk, amikor beléptem e felnőtt világba. Ma már úgy mondom, az evangélium valóságába. S talán ez az elárult, „szemébe nézett" gyermek az, aki vissza tud térni, s elfogadni, az evangélium tanítását az emberről. S megtanít Isten szemébe nézni, végtelen távolból is, hisz színről-színre nem ebben az életben látjuk út. Nem a madarat feléleszteni. De embernyi, hazányi önmagunkat. S vizsgálni, e csendes függésben ennek az Istennek a tekintetét, szemeit, miközben mondja. „Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert." (Mk 7,20-23)

2010-02-09