Old English Garden (Battersea Park, London)
Régi angol park
B-év, Mennybemenetel utáni H. (ApCsel 19,1-8; Zs 67,2-7; Jn 16,29-33)
London talán legszebb parkja a Battersea park. Funkciója, mint a közparkoké általában, a természet életébe visszahelyezni a nagyvárosi embert. Mint egy kollektív tudatalatti, szép idő esetén magába vonz gyermeket, felnőttet, kutyákat. Így keresem fel magam is az évekkel ezelőtt megszeretett parkot. E kert, mert valójában az, kívül áll az időn. Nyugalma ellentéte a város nyugtalanságának. Az angol városi parkhoz számomra mindig csipetnyi melankólia is társul; kiűzettünk abból az ősnyugalomból, amit illataival, tapintásával, és színeivel kínál. A kertnek sajátos lélektani hatása benső emlékezetünk, mely vallási emlékezet, beindítása. A növényzet burjánzó élete, a megkomponált lugasok, ösvények önálló ritmusa - vallási memóriánk része. Az Old English Garden számomra a park szíve; falain belül, szökőkútja zenéjében, ott van Európai tudatunk nyugtalanító múltja. Istenhez való viszonyunk jelene. Hegel 1827-es vallásfilozófiai előadásait olvasom; voltaképpen történetünk szívében és rólunk. Hisz a régi angol kert falain kívül a mi európai tudatunk pihen épp a parkban. Kutyák futnak boldogan, jutalomfalatért; lábteniszeznek, fociznak; fekete bőrű anya fogócskázik kacagó fiacskájával; mindannyian élvezzük a naplemente előtti órát.
Persze, nem valljuk be, de arcaink mögött rejtegetünk egy másik naplementét; az elfelejtett Istent. Hogyan jutott kultúránk abba a melankóliába, mely árnyéknál, lépteinknél közelebb, jelöl meg bennünket? Akar-e ez a világ még szeretkezni a "szerelemmel"/Logoszával? Éltető gyökereibe beletestesülni újra? A jelen kulturális melankólia kategorikus imperatívusza: Isten megismerhetetlen! Valami történt, talán épp az európai felvilágosodás születtekor. Kétségbe vontuk a hitünk központi tézisét, hogy Isten kijelenti magát a világban: hogy természete kifejeződik a világban, s hogy szívünk-értelmünk képes befogadni és felismerni ezt az érkezést. Ez az agnoszticizmus (Isten nem megismerhető) magában hordta azt az ateizmust és szekuláris tudatot, mely Isten nélküli világunkat-élményterünket eredményezte. A vallás, ha még gyakorolják, leválik az élet többi részéről. A hét egy napjára, egy órájára szűkül. Igazságai pedig, melyet vizsgál, szintén távolinak és egészen másnak ítéltetnek a mindennapi élet és tudományok igazságaitól. Ezt a kettéosztottságot muszáj feloldanunk. Posztmodern korunkban a hit, a tudományok, és az élet új integrálására van szükség. Ezért kéne feltennünk a "kert" kollektív kérdését: "Hogyan vagytok hát megkeresztelve?" (ApCsel 19,3) Közösségeinknek közös érdeke kilépni a "Lelketlenség" melankóliájából. Különben minden, amit korábban abszurdnak hittünk, megtörténhet velünk. Igenis, hiszek abban, hogy késő kádári széteső világunknak is létezik egy vallási mélyemlékezete; melyhez új utakon visszavezettetve kiléphetünk e kortárs nihilből (ahol "minden egész eltörött"). Pünkösd küszöbén a keresztény közösségekbe betörni kívánó Lélek azonban lelkünkre akar beszélni: a régi módon nem beszélhet a teológia Istenről. Róla csakis a szerelem és a hazaszeretet nyelvén szabad szólni. Mélyen eljegyezve magunkat a Szöveggel; s meghallgatni mit jelent ki a Lélek egyházon belül és kívül, mint jouissance, az egyesülés-összegyűjtés élvezete. Ha létezik a paradoxon, a Szentírás egyházon kívüli, "nem egyházias" olvasására van szükség. Közösségi és kulturális alapszövegként, mely alapozza a túléléshez szükséges szolidaritást; s kreativitást. "Készítsetek utat annak, aki a felhőkön érkezik: Úr az ő neve. Ujjongjatok őelőtte, aki az árvák atyja, özvegyek bírája, Isten az ő szentséges hajlékában. Isten, aki lakást ad a házban az elhagyottnak, a foglyokat kivezeti a bőségre, a lázadókat azonban a sivatagban hagyja"; a melankólia sivatagában. (Zs 67)
2009-05-25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése